cikkek

Magyarország öngyilkossági mutatói a második legrosszabbak Európában, még sincs a piacon egyetlen olyan könyv sem, amely segítene a szülőknek elmagyarázni egy családtag öngyilkosságát és feloldani a traumát.

Anyukám hét éve döntött úgy, hogy nem akar tovább élni. Szerencsésnek mondhatom magam, mert már felnőtt voltam, amikor öngyilkos lett. Így is hatalmas feladat elfogadni a döntését, megérteni, hogy ő ebben az életben eddig juthatott csak. És persze nem dolgoztam fel végleg a történteket. Eljutottam egy pontig ebben, aztán megszületett a fiam. Új kérdéseim lettek: hogyan fogom elmondani neki, hogy a nagymamája öngyilkos lett? A fiam most kétéves, egyre többet ért az őt körülvevő világból, megnevezi a nagyszüleit, felismeri a hálószoba falára kitett fényképet a nagymamájáról, aki már nincs velünk – én pedig egyre bizonytalanabb és bátortalanabb vagyok, mit és milyen szavakkal mondhatok el neki, kimondhatom-e például az öngyilkosság szót. Szörnyű lenne, ha ezt is ismételgetné, mint minden új szót.

Tabunál is tabubb

Az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy el kell mondanom a fiamnak a nagymamája történetét, amely a mi közös történetünk is. „A legfontosabb, hogy mindig a gyerek életkorának megfelelő módon kell beszélni a halálról” – mondja Révész Renáta Liliána gyászterapeuta, a Tábitha Ház pszichológusa. „Nem kell részletesen beszámolni az öngyilkosság hogyanjáról, de ki kell tudni mondani: ő döntötte el, hogy véget vet az életének. Mert, ha később tudja meg a gyerek az igazságot, az trauma lesz számára” – folytatja. Akkor miért nem találok egyetlen könyvet sem, amely segítene szorongással teli helyzetemen? Pedig a boltok tele vannak pszichológiai önsegítő könyvekkel, illetve a halál, az elengedés és más tabutémákat körüljáró kortárs mesékkel. A leghasznosabb tanácsot egy pszichológus baráttól kapom: a saját érzéseimen keresztül beszéljek a történtekről. Ezt erősíti meg Kádár Annamária pszichológus, a Mesepszichológia szerzője: objektív értelemadás helyett a szubjektív élményeket, érzéseket kell mozgósítani, ez egyénivé teszi az értelmezést. Kádár könyvének második kötetében kényes nevelési helyzetekhez ad gyakorlatias és hasznos tanácsokat, de a gyász és halál fejezetnél az öngyilkosság nem kerül szóba. „Nem tárgyaltam a specifikus eseteket, mint például a testvér elvesztése vagy az öngyilkosság, mivel ezek a témák meghaladták volna a könyv kereteit. Kisgyermekkorban a gyermek egyébként is inkább a veszteség élményére és ennek jelentésére fókuszál, mint a halál okára.”

Valószínűleg hasonló indokokból nem került be a Boldogan éltek, míg meg nem haltak… és azután? – Segítség a gyászban – foglalkoztatókönyv gyerekeknek és szülőknek (Móra, 2011) című kiadványba sem az öngyilkosság mint a halál lehetséges oka. Singer Magdolna hiánypótló és a magyar piacon egyedülálló könyve direkten fogalmaz, kérdései vannak a gyerekekhez, alapvető funkciója a családtagok közötti beszélgetés elindítása – de ha az öngyilkosság felől közelítünk mindahhoz, amit ír, akkor összezavarodunk. Singer szerint a harag természetes érzés, nyugodtan megengedhetjük magunknak, hogy haragudjunk az elhunytra, de hozzáteszi, hogy a halott nem tehet róla, hogy meghalt. Ami igaz az idős korban bekövetkező halálon kívül a betegségre és a balesetre, de nem igaz az öngyilkosokra. A laikus számára nem egyértelmű, amire Révész Renáta felhívja a figyelmet: „Az is egyfajta öngyilkosság, ha valaki nem törődik a betegségével, és a gyász szempontjából nincs különbség harag és harag között, akár tehet róla az illető, akár nem.” Ráadásul nem tesz jót sem az egyéni traumafeldolgozásnak, sem a társadalmi szintű prevenciónak, hogy az öngyilkosságról nem ír nyíltan egy ilyen könyv.

„Bár Magyarország különösen érintett öngyilkosságok tekintetében – mondja Révész Renáta –, a halál és a gyász eleve tabu, az öngyilkosság pedig tabu a tabun belül. Holott majdnem minden család érintett, a terápiában kiderül, hogy a felmenők között vannak öngyilkosok. Az öngyilkosságot a zsidó-keresztény kultúrkörben a társadalom többsége mélyen elítéli. Az élet szentség, ajándék, amit nem dobhatunk el.” Soha addigi életemben nem éreztem magam annyira elszigetelve, mint az anyukám halálát követő egy évben. Senki nem mert kérdezni tőlem, a legközelebbi barátaim sem találták az utat hozzám, én pedig nem értettem, miért nem kíváncsiak arra, hogy mit érzek.

Ezt az elszigeteltséget élem át újra, amikor keresgélek a könyvesboltok polcain, és kézbe veszem a halállal foglalkozó gyerekkönyveket. A választék elég nagy, a legtöbb könyv igényes tartalmilag és vizuálisan is, és van egy-két ki­emelkedő kiadvány. Nekem mégsem jók, hiszen mindegyik az élet részeként, természetes folyamatként ír a halálról – de hogyan mondhatnánk az öngyilkosságra, főként egy gyereknek, hogy természetes, és el kell fogadni? „A gyerekek körülbelül 9–10 éves korban értik meg, hogy a halál végleges és elkerülhetetlen, és ezzel egy időben válnak fontossá az ok-okozati viszonyok is” – magyarázza Peer Krisztina klinikai gyermek-szakpszichológus. „Először az idősek és a betegek halála válik érthetővé számukra, később terjesztik ki ezt a tudást arra, hogy bárkivel bármikor megtörténhet” – teszi hozzá Révész Renáta.

Ez viszont nem jelenti azt, hogy az érintett kisgyerekekkel ne kéne beszélni az öngyilkosságról, ami sajnos nem is annyira ritka. A World Health Organization 2012-es adatokat összegző elemzése szerint a világon évente több mint 800 ezer ember vet véget önkezével az életének, Magyarországon 2015-ben 1870-en, közülük 1391 férfi és 479 nő. A Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján tehát 100 ezer főre 19 öngyilkosság jutott, ez a szám Európán belül csak Litvániában nagyobb. Hol vannak azok a könyvek, amelyek az öngyilkosokat gyászoló családtagokat segítik?

Huss, halál!

Sehol, de nézzük, hátha segítenek nekünk a halállal foglalkozó gyerekkönyvek. Brigitte Labbé író és Michel Puech filozófiatanár Élet és halál (Bencés Kiadó, 2015) című, 8–10 éveseknek szóló ismeretterjesztő könyve humorral közelít a témához, de aztán eluralkodik rajta a teljesítményelvűség. Az egzisztencialista szemléletű könyvecske alapgondolata az élet nagy körforgása, és hogy a személyiség valamilyen formában nyomot hagy, és ez a nyom a lélek. Egyesek tehát elégedettek lehetnek a haláluk pillanatában, mert letettek valamit az asztalra, mások viszont begyulladnak, és legszívesebben visszaforgatnák az időt. Igyekezzünk hát „eredményesebbé” tenni az életünket! És minek van eredménye? A mun­­ka, gyakorlás, alkotás, ezek a kizárólagos értékek a könyv szerint. Ez bűntudatkeltő, hiszen mi van azokkal a gyerekekkel, akik nem képesek jól teljesíteni, például a rossz családi körülményeik miatt? (Arról nem is beszélve, hogy a szemlélődés is lehet érvényes életstratégia.)

Polcz Alaine könyve még ennél is ijesztőbb. Az Élet és halál titkai (Pont, 2001) első kötete az 5–7 éves korosztályt célozza, és már a borítón tisztítótűzzel riogat. Itt is alapgondolat az élet nagy körforgása, de szó esik a halálközeli élményekről is, amelyek azt bizonyítják, hogy a lélek létezik a test nélkül is. Itt jön be a képbe „mennyország és pokol”. „A jó és a rossz, minden bennünk van. Rajtunk múlik, hogy hová kerülünk” – írja Polcz, és ezzel igen nagy terhet rak a kisgyerekekre a keresztény teológia nevében. „Ráadásul egy óvodás gyerek – mondja Peer Krisztina – amúgy is amiatt szorong leginkább, hogy a halál tényét összeköti a saját halálával.” Az öngyilkosságról mint a halál lehetséges okáról egyik könyvben sem esik szó. A francia szerzőpáros az öregkori halálon kívül a balesetet és a betegséget említi meg, Polcz Alaine a háborúval és az éhhalállal bővíti a listát.

Az élet olyan, mint a szél (Kolibri, 2014) kellemes átmenet az ismeretterjesztő és a fikciós könyvek között. Az ausztrál klinikai és törvényszéki pszichológus szövegét Varró Dániel fordította, ez sokat hozzátesz a szöveghez: „Az élet az egy különös holmi. A testben szokott ficánkolni.” Az óvodás korosztálynak szóló képeskönyv nem válik „megmondókönyvvé”, Shona Innes éppen azt beszéli el, milyen sokféleképpen gondolkoznak életről és halálról az emberek. Egyszerű szimbólumokat használ (szél – mozgás – élet, szélcsend – mozdulatlanság – halál), amelyek Agócs Írisz bájos rajzain konkretizálódnak. „Egy élet, ha elégedett, a testtel marad, míg lehet. De mikor mennie muszáj, a testből akkor huss, kiszáll” – az oldalpáron épp piros lufikat eresztenek szélnek roppant cuki koalák. Ezt biztosan megveszem a fiamnak.

A Nagypapa szigetén sírtam – messze a legszebb mese a halálról a magyar gyerekkönyvpiacon (Móra, 2016). A brit Benji Davies története a 3-tól 6 éveseknek szól, itt is csak egy-egy mondat jut az oldalpárokra, annál találóbb azonban a szimbolika, amivel dolgozik. „A szimbólumokat a gyerekek jobban értik, mint a felnőttek” – mondja Révész Renáta, amikor arról faggatom, kell-e a halálról szóló mesének direkten fogalmaznia, nevükön neveznie a dolgokat. A szimbolikus mesék rá­adásul könnyebben elkerülik azt is, hogy didaktikusak legyenek. Képzeljük el a világ legcukibb nagypapáját (fehér szakáll, kalap és papucs) és a világ legcukibb kisfiúját (fitos orr, rövidnadrág, meztelen tappancsok), amint hajóútra indulnak. Nagypapa padlásán ugyanis van egy ajtó, amely egy hajó fedélzetére nyílik. A sziget, ahová érkeznek, paradicsomi – nem csoda, hogy Nagypapa nem akar hazatérni. Peti ettől szomorú lesz, de – amikor Nagypapa megnyugtatja, hogy nem lesz egyedül, elindul, és maga kormányozza haza a hajót – megbirkózik a gyásszal. Amikor legközelebb elmegy Nagypapához, a házban nem talál senkit. Felmegy a padlásra, de az ajtó nincs sehol. Egy madár repül az ablakhoz, és levelet ad át Petinek. A borítékban fénykép, s azon Nagypapát oran­gután haverja karolja át, a fején két papagáj csücsül.

Hasonló szimbolikával dolgozik Kiss Ottó Ati és a holdvilág (Cerkabella, 2013) című meséje, ebben a nagypapa maga építi meg az autót, amellyel aztán elrepül a Holdra, és Atira hagyományozza az autó elkészítésének leírását. A történet elég problémás genderszempontból – mert képzeljük csak el ugyanezt nagymamával a főszerepben –, mégis megnyer magának a könyv. Nádori Lídia Sárkány a lépcsőházban (Naphegy, 2008) című kötetének egyik meséje szintén az idős nagyszülő halálát tematizálja, és itt is egy utolsó közös kalandot él át a kisfiú és a nagymama: egy kihalt lépcsőház ablakában találnak egy papírsárkányt, az repíti el a már beteg és öreg nagymamát. Hiányzik viszont a mese végéről a feloldás. Szulyovszky Sarolta A hálás virág (Móra, 2010) című meséje is ebbe a típusba tartozik, de egyrészt a virágmetafora kissé elcsépelt, másrészt képtelen vagyok rájönni, miért művirág a nagymama által gondozott, majd vele együtt meghaló-eltűnő különleges növény.

A direkten fogalmazó mesék általában az idősebbeknek szólnak, közöttük már több olyannal is találkozni, amely keményebb témához, a szülő elvesztéséhez nyúl. Ilyen a Bátky András – Takács Mari író-illusztrátor szerzőpáros Morci (General Press, 2011) című könyve, itt az anya elvesztésének történetét ismerjük meg apa és kisfiú beszélgetésén keresztül. Az ovisoknak-kisiskolásoknak szóló könyv nem ad világnézeti magyarázatot, bevállalja, hogy az apa nem tudja a választ a legfontosabb kérdésekre, de helyenként így is didaktikusnak és pszichológiailag kifogásolhatónak éreztem a szöveget. Florence Jenner-Metz Neked írok, Apu! (Csimota, 2009) című, naplóformában írt története sokkal inkább lehetőséget teremt az azonosulásra. A kiskamasz lány a nyári kalandokról és az első szerelemről ír leveleket halott apjának, és közben szépen lassan megbirkózik az elvesztésével.

A nagyszülők és szülők halálán kívül más tabutémákkal is foglalkoznak már magyar szerzők meséi. Tóth Krisztina két könyvet is írt, az egyik, az Anyát megoperálták (Móra, 2015) a rákról beszél humorral és őszintén, a másik az örökbefogadásról szól. A lány, aki nem beszélt (Móra, 2015) a cigány népmesék nyelvén és motívumaival-szimbólumaival meséli el szívbemarkolóan, ugyanakkor nyersen és a témához illő keménységgel egy kislány történetét. Elekes Dóra A muter meg a dzsinnek (Csimota, 2015) című könyve a kiskamasz lány szemszögéből mondja el, milyenek a mindennapok egy alkoholista anyával – a szülei válása után magára maradó lány története szélesebb problémahorizont felé is nyitott, fontos szöveg. A könyvesboltokban még nem kapható a Lili és a bátorság, Paulik Móni és Vincze Zsuzsi szociológusok könyve, amelynek témája a szexuális abúzus, minden tabu közül talán a legelhallgatottabb. A kérdésem egyre égetőbb: hol vannak akkor az öngyilkossággal foglalkozó könyvek? Vagy legalább egyetlenegy.

A mosómedve és a meghívott halál

Amikor barátoknak felvetem, hogy szükség lenne olyan mesére, ami az öngyilkosság témáját dolgozza fel, néhány kivételt leszámítva elkerekedett szempárok néznek rám. „Ki venne meg egy ilyen könyvet a gyerekének? Én biztos nem!” – jelenti ki határozottan egy ismerősöm. Holott Peer Krisztina szerint igenis bárki olvashatna a gyerekének az öngyilkosság témáját feldolgozó mesét, nem csak az, aki érintett. Szerinte fontos a gyerekekkel tabutémákról beszélgetni, és a közös meseolvasás remek lehetőséget ad erre. Persze attól is függ, mennyire jó a mese, teszi hozzá. Egy jól megírt mese a szülőnek is segít feloldani a hallgatást, és közelebb hozni magához egy traumatikus tapasztalatot vagy tabutémát, folytatja. Mindenesetre, ha a család nem érintett, Peer inkább csak óvodáskor vége, iskoláskor eleje táján ajánlaná az ilyen mesét. Révész Renáta Liliána szerint viszont inkább csak azok a gyerekek olvassanak-hallgassanak ilyen mesét, akik valamilyen módon érintettek. Szerinte is nagy szükség lenne ilyen történetre, hiszen a meseolvasásnak fontos szerepe van abban, hogy a gyerek kialakítson valamilyen viszonyt a halálhoz, és a gyászfolyamat során jelentkező tüneteket, mint harag, szomorúság, félelem, is segít kezelni. Mint mondja, a felnőttek általában azért félnek az öngyilkosságról beszélni a gyerekeknek, mert attól tartanak, hogy mintaként fog szolgálni. Holott ennek az ellenkezője igaz, az ilyen beszélgetéseknek preventív hatása van. A pszichológus szerint azt kell hangsúlyozni, amikor a meghívott halálról beszélgetünk a gyerekkel, hogy „nem jó, ha valaki ennyire végletesnek látja a problémáit”, és „kár, hogy így érezte, nem szabad ide eljutni, mindig van kiút, fel lehet állni, lehet segítséget, segítőket találni”.

Ha magyarul nincs is, angol nyelven létezik az öngyilkos családtagot gyászolókat segítő, szülőknek szóló kézikönyv (After a parent’s suicide – Helping children heal; But I Didn’t Say Goodbye – Helping Children and Families After a Suicide), gyászoló gyerekeknek készült foglalkoztató könyv (After a suicide: An Activity Book for Grieving Kids), szülőknek és gyerekeknek szóló illusztrált beszélgetéselindító történet (Someone I Love Died by Suicide – A Story for Child Survivors and Those Who Care for Them), és a halálról szóló ismeretterjesztő könyvek némelyikébe is belefér egy mondat az öngyilkosságról (When Dinosaurs Die: A Guide to Understanding Death).

A Terrible Thing Happened, vagy­­is Valami szörnyűség történt – ez a címe a bármilyen traumát (bántalmazás, iskolai vagy bandaerőszak, baleset, gyilkosság, öngyilkosság, természeti katasztrófa) átélt gyermekeknek szóló mesekönyvnek. Hőse, Sherman Smith, a mosómedve nem tudja elfelejteni, amit látott, és egyre rosszabbul érzi magát, fáj a hasa, rémálmai vannak, bajba kerül a suliban – mígnem találkozik Ms. Maple-lel, aki beszélget vele, sőt lerajzoltatja vele az érzéseit. És ami a legfontosabb, elmondja neki, hogy nem az ő hibája, ami történt. Sherman Smith pedig elkezdi jobban érezni magát. Még felnőttként is jólesik hallani, hogy bármit tettem volna, nem tudtam volna megmenteni az anyukámat. Remélem, Sherman Smith története egyszer eljut a magyar gyerekekhez.

Györe Bori

Megjelent 2017/26. (06. 29. ) Magyar Narancs 

​​

2017 jnuár 21 én hajnalban a Szinyei Merse Pál Gimnázium sítáborából hazafelé tartó buszt tragikus baleset érte A kormány január 23-át nemzeti gyásznappá nyilvánította. A Magyar Közlönyben megjelent kormányrendelet szerint az iskolákban tanóra vagy külön diákrendezvény keretében méltó módon megemlékezést kellett tartani.

Ezekhez a beszélgetésekhez nyújtottunk módszertani segítséget az alábbi szempontrendszerrel

Hasonló esetekben segítséget nyújthat a későbbiekben is ez a segédlet.

_________________________________________________________

Hogyan dolgozzuk fel a diákokkal a veronai tragédiát?

BESZÉLGETÉSEK CÉLJA

Prevenció/ elszigetelődés, túlzott befelé fordulás, érzelmek kifejezésének hiánya és képtelenségének megakadályozása)

•Ártalomcsökkentés (szorongás, megnövekedett halálfélelem csökkentése

Méltó megemlékezés fontosságára a kegyelet, mintanyújtás a megemlékezés formáira

•Gyász, veszteség témájának csoportos feldolgozása

LEHETSÉGES VEZÉRFONAL

A GYÁSZNAPHOZ KÖTŐDŐ TANÓRAI BESZÉLGETÉSHEZ

1.Röviden és nyíltan összefoglalni mi történt.( a fájdalmas, technikai részletek említése nélkül)

Sok felnőtt a hír hallatán sírni kezdett, a családjára, gyerekeire gondolt! Ez természetes, a megrendülés az együttérzés, az empátia fontos!

Kérdés: Hallottatok-e a hírról, mit gondoltatok, mit éreztetek?

2.Kiemelni a hősiességet, helytállást a bajban, egymástámogatásának szerepét (tanár és diák, aki a társaik megmeneküléséért is tettek)!

Kérdés: Mit gondoltok erről, voltál-e már olyan helyzetben ahol másnak segítettél?

Volt-e, hogy bármilyen szorult helyzetben segítségedre siettek mások?

3.Baleset, váratlan halál estén mi magunk is megijedünk„Velünk vagy szeretteinkkel is történhetett volna.”(érthető gondolat) Szorongás, félelem alakul ki bennünk.ez egy idő után csillapodik.A balesetek többsége megakadályozható odafigyeléssel, óvatossággal, de a nagy tragédiák sajnos nem ilyenek! Szerencsére ilyenek ritkábban történnek, ezért a mindennapi óvatossággal,körültekintéssel érdemes élnünk az életünket, de a rettegés nem segít.

Kérdés: Kisebb balesetek biztosan veletek is történtek–mit tapasztaltatok? Hogyan állt hozzá a környezet? Utána mi volt nehéz? Mi segített?

4.A túlélők és mi is örülünk az életünknek, ilyen esetek után látjuk igazán milyen kincs az élet és annak apróbb örömei.

Kérdés: Mi lehet nehéz a baleset túlélőinek most?

Kérdés: Hogyan becsülöd meg az életedet?(egészség, élmények, kapcsolatok, barátság)

5.A balesetben van,aki életét vesztette. Mindannyiunkat megrendít a hír!

Mielött folytatnánk a beszélgetést 1perces néma felállással tisztelegjünk a meghalt diákok előtt!

6.A gyász –veszteség fogalmának tisztázása

Évszázadokon közösségben történt meg és zajlott le a gyász is. Az emberek természetesnek vették, hogy el kell búcsúzniuk az élettől, nem tiltakoztak, nem harcoltak ellene, elfogadták ezt a tényt. Mivel a halál, a gyász, a gyásszal való megküzdés, az újbóli talpraállás szükséges részei életünknek, nyíltan lehet és kell is beszélni róla!

Veszteségtípusok:Sokféle veszteséget elszenvedünk. Hiszen emlékezhetünk még az első tanító néninkre, akitől a írni olvasni tanultuk, vagy más fontos tanárunkra, aki először adott olyan biztatást nekünk. Vagy gondolhatunk olyan iskolára, munkahelyre, szomszédra, barátra, aki egykor oly’ fontos volt -de a változás, a fejlődés, az életünk előrehaladása miatt elhagytuk ezeket, és sajnáltuk, talán gyászoltuk is egy darabig.Elveszthettünk már eszméket, szerelmeket, barátságokat -olyan kapcsolatokat, amelyekben egy közös van: nélkülük nem lennénk olyanok, mint amilyenek vagyunk. Minden, ami fontos, amit és akit szeretünk: nyomot hagy rajtunk. Amíg együtt halad velük az életünk, azonosulunk velük valamennyire, kiteljesülünk általuk, fejlődünk, alakulunk, sokszor anélkül, hogy ezt észrevennénk, vagy tudatosítanánk.

Kérdés: Valamilyen veszteséggel biztos te is találkoztál már!Milyen érzések gondolatok voltak benned, mit tapasztaltál?

Segíteni a gyermekek gyászában minden életkorban szükséges –akkor is, ha elzárkózást tapasztalunk. Nyitottaknak kell maradnunk a gyermekek felől érkező kérdésekre, akár indulatokkal együtt feltoluló, vagy éppen nehezen megszülető érzésekre és felismerésekre. Semmilyen titkolózás, félreértelmezett kímélet nem teszi elviselhetőbbé a számunkra is nehezen elfogadható tényt.

Mi a „normális” a gyászban?

Ki mondhatná meg, mi a normális a gyászban? Van-e olyan egyáltalán? Hisz maga a helyzet, a lélektani -és mindenre kiterjedő -krízis állapota éppen attól más, hogy hatalmas csapást kell túlélni, ami hirtelen jön, nincs rá semmilyen befolyásunk, hogy megakadályozzuk, hanem csak elszenvedjük.Fontos tehát, hogy a gyerekek, fiatalok értsék: amit éreznek, az teljesen természetes része egy tragédia utáni folyamatnak.

A gyász szakaszai a szakaszok sajátosságai, megküzdési stratégiái.

A gyásznak lélektanilag több szakasza is van: a sokk, a kontrolláltság, a tudatosulás, az elfogadás és a feldolgozás.•

Egyedül nem megy”: a segítség lehetőségei (ismerős halála esetén)

-Az érzelmek felszínre hozásában segíthet, ha valami emléktárgyat vagy egy fényképet veszünk elő az elhunytról.

-Hasznos lehet a naplóírás a gyászolás első pillanatától kezdve. Helyet kaphatnak ebben a gyásszal kapcsolatos érzések, leírható benne bátran a szégyen és a bűntudat is..

-Az elhunytnak szóló levél írása módot ad arra, hogy a gyászoló “elmondhassa”, amit már nem tud elmondani. Ezt fel lehet olvasni a sírnál, vagy lehet az iskolában egy dobozba gyűjteni az elhunytakhoz szóló leveleket, akár rajzokat.

-A rítusok segíthetnek az erőteljes érzelmek átélésében. Pl.:Jelölj ki magadnak egy órát a nap folyamán, mely az “emlékezés órája” lesz, amikor ég egy gyertya, és csak rágondolunk.

-Nehéz feladat, de érdemes megpróbálni összeírni, hogy mit jelent számunkra, hogy Ő meghalt.

-Ki kell adni a haragot, dühöt, le kell vezetni a fájdalmat!

-Alvásfontossága

-Emberi kapcsolatok áttekintése.

Mivel jelen esetben a gyerekek, fiatalok tömegeit elsősorban nem a közvetlen veszteség, hanem a tragédia híre fogja megrázni, várható, hogy ez a korábbi veszteségek felidézését, a jelenben a szorongás, esetleg a saját halálfélelem felerősödését, az érintettekkel valóegyüttérzést fogja magával hozni.

A fenti rítusokból több szempont is adaptálható: a közösségi beszélgetés mellett bátoríthatók a gyerekek, hogy levelet írjanak, rajzoljanak egy közös megemlékezős poszterre, vagy emlékdobozba.

Lehetséges problémák (harag, bűntudat, szégyen, önértékelési zavarok, betegségek, társas kapcsolatok változása.

A megrendültség és a gyász természetes folyamatába sok zavaros érzés is belefér. Fontos, hogy a gyerekek/ fiatalok érezhessék, hogy ezek kifejezése a közösség vagy a felnőtt beszélgetőpartner előtt teljesen oké. Ilyen esetben reális veszély lehet a kaotikus érzésekkel való egyedül maradás, vagy több gyerek szigetszerű izolálodása.

Ha úgy tűnik, egyes gyerekek számára tartósan nehéz a felszínre kerülő érzelmekkel mit kezdeni, ha a következő hetekben megváltozik a viselkedése, zárkózottabbnak vagy érzelmileg instabilnak tűnik, illetve ha egy-egy kisebb közösséget nagyon behúz a halállal való foglalkozás, akkor mindenképpen érdemes az iskolapszichológus helyi segítségét, vagy rajta keresztül hatékony szaksegítséget szerezni a számukra.

Révész Renáta Liliána pszichológus gyásztanácsadó

Kiss Kinga klinikai gyermek szakpszichológus

Megjelent: Az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete oldalán 2017. január 22.

A halálra készülők és a haldoklók támogatásának nemzetközileg ismert szakértője, Elisabeth Kübler-Ross . A svájci születésű orvosnő és tudós kutatta elsőként rendszeresen a halál tabutémáját. 23 díszdoktori címmel tüntették és számos könyvet írt, melyek közül legismertebb a sok nyelvre lefordított Interjúk haldoklókkal (1969): ez csupán Németországban mintegy félmillió példányban jelent meg. Elisabeth Kübler-Ross az USA Arizona államában, egy szanatóriumban halt meg, kilencévi súlyos szenvedés után. A halálközeli élmények figyelembevétele a nyolcvanas években spirituális, majd ezoterikus irányba terelte Kübler-Ross figyelmét, s ez aztán kiváltotta a szakma kritikáját. A haldoklás és a halál tabujának feloldásában szerzett érdemei azonban vitathatatlanok. Az általa elvégzett munka nélkül elképzelhetetlen lenne a nemzetközi hospice-mozgalom.

Hogy többé ne féljünk a haláltól!

Elisabeth Kübler-Ross beszámolója arról, mit tanult évtizedeken keresztül a haldoklók ágyánál, és milyen következtetéseket vont le közel 20 000, tudományosan kiértékelt halálközeli élményből. Ha az ember sok éven keresztül gyerekek és öregek halálos ágyánál ül, hallgatja, és ténylegesen meg is hallgatja őket, észre fogja venni, hogy azok tudják: a halál közel van. Valaki egyszer csak azt mondja nekünk: Viszontlátásra!, amikor mi még egyáltalán nem gondolunk arra, hogy a halál már hamarosan beállhatna. Ha azonban nem utasítjuk el magunktól ezt a kijelentést, hanem ülve maradunk, akkor a haldokló még mindent elmond nekünk, amit közölni szeretne. Ha aztán ez a beteg meghal, mégis az a jó érzés tölt el minket, hogy talán mi voltunk az egyetlen személy, aki komolyan vette az illető szavait. Húszezer esetet tanulmányoztam az egész világon olyan emberekről, akiket már klinikailag halottnak nyilvánítottak, de később visszatértek az életbe. Néhányan közülük egészen természetesen ébredtek fel, mások csak újraélesztési próbálkozások után. Most csak összegzésszerűen szeretném megvilágítani, hogy mit él majd át minden ember a halál pillanatában. Ez az élmény általános, tehát nem függ attól, hogy az illető Ausztrália őslakója, hindu vagy muzulmán, keresztény vagy hitetlen, s ugyanígy Független annak korától vagy gazdasági helyzetétől. Itt ugyanis egy egészen emberi eseményről van szó, mint ahogyan a normális születési folyamat is általános emberi esemény. A halálélmény majdnem ugyanolyan, mint a születésé. A halál megszületés egy másik létre, amit egészen egyszerűen lehet bebizonyítani. A kereszténység kétezer éven át azt kérte az emberektől, hogy „higgyenek” a túlvilági dolgokban. Számomra ez már nem hitbeli ügy, hanem tudom, hogy így van. A halál eseményében három lépcsőfok van. Azon a nyelven, amelyet a halál előtt álló, egészen kicsi gyerekek számára használok, azt mondhatom, hogy az ember testi halála azonos azzal a folyamattal, amit a pillangónak a bábból való kilépésekor láthatunk. A báb a lárvával együtt – ez a mulandó emberi test. De ezek nem azonosak velünk, csak olyanok, mint egy ideiglenes ház. A halál csak átköltözés egy szebb házba, ha szabad ezt jelképesen így mondanom. Mihelyt a báb, akár öngyilkosság, akár gyilkosság, akár szívroham vagy krónikus betegség révén, tehát teljesen mindegy, hogyan, visszafordíthatatlanul megsérült, szabadon fogja engedni a pillangót, vagyis a lelkünket. Ezen a második lépcsőfokon, miután – jelképesen szólva – a pillangó elhagyta az emberi testet, fontos dolgokat fogunk átélni, amelyeket mindenképpen ismernünk kell, hogy soha többé ne féljünk a haláltól. A második lépcsőfokon pszichikai energia táplálja az embert, ellentétben az első fokkal, ahol testi energia. Az első lépcsőfokon még szükségünk van egy működe agyra, tehát éber öntudatra, hogy kommunikálni tudjunk embertársainkkal. Amint azonban az agy vagy a báb túlságosan megsérült, természetesen már nincs az embernek éber öntudata. Abban a pillanatban, hogy ez hiányzik, vagyis a báb már annyira megsérült, hogy sem lélegezni nem tud, sem a pulzust, sem az agyhullámokat nem lehet mérni, a pillangó már a bábon kívül található, ami nem azt jelenti, hogy mar halottak vagyunk, hanem csak azt, hogy a báb már nem működik. A báb elhagyásával az ember elérkezik a második lépcsőfokra, amelyet a pszichikai energia jellemez. Miután szabad pillangóvá lettünk, vagyis lelkünk kilépett a testünkből, mindenekelőtt észre fogjuk venni, hogy az ember mindent érzékel, ami a halál helyén, a betegszobában, a baleset helyszínén vagy bárhol történik, ahol elhagytuk a testet. De nem földi öntudattal fogja fel ezeket a folyamatokat, hanem egy újfajta érzékeléssel. Bár az ember mindent regisztrál, de egy olyan időben, amikor már nincs vérnyomása, nincs pulzusa és légzése, sőt néhány esetben még mérhető agyhullámai sincsenek, Pontosan tudja, hogy ki mit mond és gondol, és ki hogyan viselkedik. És később egészen tisztán el tudja majd mondani, hogy például három lángvágóval szabadították ki a testét egy autóroncsból. Sőt voltak olyan emberek is, akik megnevezték annak a kocsinak a rendszámát, amelyik elütötte őket, majd egyszerűen továbbhajtott. Tudományosan tehát nem lehet megmagyarázni, hogy valaki, akinek már nincsenek agyhullámai, még képes egy rendszámot leolvasni. Tőlünk, tudósoktól alázatot várnak. Alázatosan el kell fogadnunk, hogy sok millió dolog van, amit még nem vagyunk képesek megérteni. De ez nem jelenti azt, hogy ezek a dolgok, mivel nem értjük őket, nem is léteznek és nem lehetnek valóságosak. Nagyon sok ember lép ki a testéből valamilyen operáció alatt, és ténylegesen végignézi azt. Ennek a ténynek minden orvosnak és nővérnek tudatában kellene lennie. Ez azt is jelenti, hogy amíg a beteg nincs magánál, csak olyan dolgokról lenne szabad beszélniük, amiről úgy hiszik, hogy az öntudatlan beteg egyébként is hallhatná. Szomorú, hogy öntudatlan emberek jelenlétében egyesek miket beszélnek, miközben azok mindent hallanak. Azt is tudnunk kell, hogy ha haldokló anyánk vagy apánk ágyához lépünk, aki már nagyon mély kómában van, ez az asszony vagy férfi mindent hall, amit mondunk. És ezért soha sincs túl késő azt mondani, hogy „sajnálom”, vagy „szeretlek”, vagy amit épp mondani akarunk. Ilyen szavak soha nem jöhetnek túl későn, a halál után sem, mert ezek a halottak még mindig hallják, amit mondunk. Így tehát még 10-20 éve történt „elintézetlen ügyeket” is rendbe tehetünk, és ezzel lerakhatjuk bűnünket, hogy utána ismét élni tudjunk. Ebben a második fokozatban, a „halott” – ha mondhatom így – azt is észre fogja venni, hogy ismét „egésszé” vált. Akik vakok voltak, ismét látnak, s akik nem hallottak vagy nem beszéltek, újra hallanak és beszélnek. Azok a pácienseim, akiknek szklerózis multiplexük van, s csak kerekesszékkel tudnak mozogni, és nehezükre esik a beszéd, egy halálközeli élményből való visszatérés után elsőnek azt említették nagy boldogan: „Doktornő, ismét tudtam táncolni!” És több ezer ilyen kerekesszéken emberről van szó, akik végre újra tudtak táncolni. Amikor visszatérnek, természetesen ismét a régi, beteg testükben találják magukat. Sok szkeptikus kollégám mondja: „Itt egy vágyálom kivetítéséről van szó.” Összes eseteim 51%-a hirtelen haláleset volt. Nem gondolom, hogy ha valaki munkába megy, közben azt álmodja, hogy továbbra is két lába van, amikor gyalog átmegy az úton. De egy súlyos baleset után hirtelen azt látja, hogy egyik lába a testétől elválva az utcán fekszik, ám ennek ellenére azt éli át, hogy mindkét lába épségben megvan. A szkeptikusok számára persze ez nem bizonyíték. Hogy egy kicsit megnyugtassuk a szkeptikusokat, vakokkal végeztünk felmérést, s ebben azt a feltételt állítottuk, hogy csak olyan vakokat veszünk figyelembe, akik legalább tíz éve egyáltalán nem érzékelik a fényt. És ezek a vakok, akik testen kívüli élményben részesültek, s aztán visszatértek, részletesen el tudták mondani, hogy milyen színű volt annak a ruhája, aki jelen volt mellettük, vagy milyen ékszert viselt, milyen mintája volt a pulóverének vagy a nyakkendőjének stb. Ugye értjük, hogy itt nem olyasmiről van szó, amiről fantáziálni lehet? Ezeket a tényeket egészen jól bizonyíthatja az, aki nem fél a választól. Ha valaki mégis fél, akkor szíveskedjék hozzám jönni, mint azok a szkeptikusok, akik azt mondták, hogy a testen kívüli élményeket oxigénhiány eredményének kell tekinteni. Igen, ha itt csak oxigénhiányról lenne szó, akkor minden vak betegemnek oxigénhiányt írnék fel. Ezen a második lépcsőfokon azt is észre fogjuk venni, hogy egyetlen ember sem tud egyedül meghalni. Amikor az ember kilép a testéből, olyan létbe kerül, ahol már nincs többé idő, ahol tehát az idő egyszerűen nem létezik, mint ahogy a mi értelmünkben vett helyről és távolságokról sem lehet beszélni, mivel mindezek földi jelenségek. Ha például Vietnámban meghal egy fiatal amerikai, és közben az anyjára gondol, aki Washingtonban van, a gondolati erő segítségével áthidalja a sok ezer kilométert, és egyszeriben az anyjánál találja magát. Tehát ezen a második lépcsőfokon nincsenek távolságok. Ez a jelenség már nagyon sok ember számára jelentkezett, amikor egyszer csak tudatossá vált számukra, hogy valaki, aki meglehetősen messze lakott, hirtelen ott volt velük. És egy nappal később felhívta őket valaki, vagy jött egy távirat, amelyben közölték, hogy száz vagy ezer kilométerre innen meghalt az érintett. Az ilyen emberek természetesen nagyon érzékenyek, mert az efféle látogatások általában nem tudatosulnak az emberekben. Ezen a lépcsőfokon valóban észrevesszük, hogy egyetlen ember sem tud egyedül meghalni – nemcsak azért, mert az elhunyt képes bármely tetszőleges embert meglátogatni, hanem azért is, mert azok, akik előttünk haltak meg, s akiket kedveltünk és szerettünk, mindig várnak ránk. És mivel itt nem létezik idő, bárki, aki húszévesen elvesztett egy gyermeket, az a maga kilencvenkilencedik évében bekövetkező halála után még mindig gyermekként találkozhat a gyermekével, mert a másik oldalon lévők számára például egy perc a mi időnk szerint száz évnyi időnek felelhet meg. Az is tényeken alapul, amit az egyház a kicsi gyerekeknek mesél az őrzőangyalokról, mert szintén bizonyított dolog, hogy minden embert születésétől a haláláig szellemi lények kísérnek. Minden embernek van ilyen kísérője, akár hiszi valaki, akár nem, akár zsidó, akár katolikus vagy vallástalan, ez egyáltalán nem játszik szerepet. Mert az a szeretet, amelynek következtében minden ember megkapja ajándékul ezt a kísérőt, feltétel nélküli. Általában az a személy vár minket odaát, akit a legjobban szerettünk. Mindig ezzel a személlyel találkozunk először. Az egészen kicsi gyerekeket, például a két-három éveseket, akiknek szülei és nagyszülei, valamint ismerős rokonságuk még a földön időzik, többnyire személyes őrangyaluk fogadja, vagy Jézus, vagy egy másik vallási személy vár rájuk. Még soha nem tapasztaltam, hogy egy protestánsnak keresztelt gyermek Máriát látta volna halála percében, viszont nagyon sok katolikus gyerek öt érzékelte. Itt nem hátrányos megkülönböztetésről van szó; egészen egyszerűen azok várnak majd minket a másik oldalon, akiknek a legnagyobb jelentőségük volt életünkben. Amikor ezen a második lépcsőfokon az ember érzékeli, hogy teste újra helyreállt, és találkozhatott szeretteivel, az is tudatossá válik számára, hogy a halál csak átmenet az élet egy másik formájába. Az ember hátrahagyja földi-testi alakját, mert ezekre többé nincs szüksége. És mielőtt letennénk testünket, és fölvennénk azt az alakot, amely az örökkévalóságban lesz a sajátunk, egy átmeneti szakaszon fogunk keresztülmenni, amit teljesen földi, kulturális tényezők határoznak meg. Lehet, hogy egy alagúton fogunk végigmenni, vagy egy kapun megyünk át, esetleg egy hídon kelünk át. Mivel én svájci vagyok, az Alpok egyik hegyszorosán kelhettem át, ottani virágok között. Mindenki olyan mennyországot kap, amilyet elképzel magának. Számomra természetesen Svájc a mennyország, ahol hegyek és alpesi virágok vannak. Igen, ezt az átmenetet határtalanul szép hegyszorosként élhettem át, amelynek a mezői annyira tarkák voltak az alpesi virágoktól, hogy perzsaszőnyegnek tűntek. És aztán, miután ezen az átmeneten vagy átkelésen túljutottunk, a végén egy fény sugárzik felénk. Ez a fény fehérebb a fehérnél, egészen világos, és minél közelebb kerülünk ehhez a fényhez, annál inkább el fog tölteni minket a legnagyobb, leírhatatlan, feltétel nélküli szeretet, amit egyáltalán nem tudunk elképzelni. Egyáltalán nincsenek rá szavak. Ha valaki átél egy halálközeli élményt, akkor csak egészen rövid időre láthatja meg ezt a fényt, és azonnal vissza kell térnie. Ha azonban meghalunk, úgy értem, végleg meghalunk, akkor a báb és a pillangó közötti kapcsolat, melyet egy köldökzsinórhoz („ezüstzsinórhoz”) lehetne hasonlítani, elszakad. Utána már nem lehet visszatérni a földi testbe. De akkor már úgysem akarunk többé visszatérni, mert aki egyszer is látta ezt a fényt, nem kívánkozik többé vissza. Ebben a fényben fogjuk először átélni, hogy mik lehetettünk volna emberként. Itt csak megértést fogunk tapasztalni, elítélést nem. Itt olyan, feltétel nélküli szeretettel találkozunk majd, amit egyáltalán nem lehet leírni. És ebben a jelenlétben, amit sok ember Krisztussal vagy Istennel, a szeretettel vagy a fénnyel jellemez, tudatosul majd bennünk, hogy egész földi életünk nem más, mint egy iskola, hogy ezt az iskolát végig kell járnunk, bizonyos dolgokat meg kell tanulnunk, és bizonyos vizsgákat le kell tennünk. Mihelyt elvégeztük a feladatunkat, és sikeresen megbirkóztunk vele, hazamehetünk. Néhányan megkérdezik: „Miért kell oly csodaszép gyerekeknek meghalniuk?” A válasz egészen egyszerű: ezek a gyerekek egészen rövid idő alatt megtanulták, amit az embernek meg kell tanulnia. És ez különböző emberek számára különféle dolgokat jelent. Egyet azonban mindenkinek meg kell tanulnia, mielőtt visszatérne oda, ahonnan jött, és ez a feltétel nélküli szeretet. Ha ezt megtanultuk és gyakoroltuk, akkor megfeleltünk a legnagyobb vizsgán. Ebben a fényben, Isten vagy Krisztus jelenlétében, vagy nevezzük bárminek, még egyszer át kell tekintenünk egész földi életünket, mégpedig az első naptól halálunk napjáig. Saját földi életünk szemrevételével most már a harmadik lépcsőfokon állunk. Ezen a fokon már nem rendelkezünk az első fokot jellemző tudattal vagy a második fok érzékelő képességével. De most birtokában vagyunk a tudásnak. Most pontosan ismerjük minden gondolatunkat, amit életében valamikor gondoltunk, tudunk minden tettünkről, és minden szavunkról, amit valaha kimondtunk. De ez az önmagunkra való visszaemlékezés csak egészen kis része tudásunk egészének; ugyanis ebben a pillanatban, amikor még egyszer szemügyre vesszük egész életünket, tisztában vagyunk mindazokkal a következményekkel is, amelyek minden gondolatunkból, minden szavunkból és minden tettünkből adódtak. Isten feltétel nélküli szeretet. Életünk „felülvizsgálatakor” nem fogjuk Istenre hárítani a felelősséget saját sorsunkért, hanem felismerjük majd, hogy mi magunk voltunk önmagunk legnagyobb ellensége, mivel most önmagunk szemére kell vetnünk, hogy mennyi növekedésre való alkalmat hagytunk kihasználatlanul. Most tisztában vagyunk azzal, hogy amikor leégett a házunk, vagy meghalt a gyermekünk, vagy megsebesült a férjünk, vagy agyvérzést szenvedtünk, szóval, hogy mindezekben a sorscsapásokban megszámlálhatatlan növekedési lehetőség volt; lehetőség arra, hogy növekedjünk a megértésben, a szeretetben, és minden olyan dologban, amit még meg kellett tanulnunk. És így fogjuk bánni bűneinket: „Ahelyett, hogy kihasználtam volna a nekem kínált lehetőségeket, minden alkalommal egyre inkább átadtam magam az elkeseredésnek, s így egyre növekedett dühöm és negatív mivoltom.” Mi, emberek egészen egyszerű, szép és csodálatos életre lettünk teremtve. És hangsúlyoznom kell, hogy nemcsak Amerikában vannak ütött-vert és elfelejtett gyerekek, hanem a csodaszép Svájcban is. Az a nagy kívánságom, hogy Olvasóim másképpen tekintsenek az életre. Ha úgy tekintenék az életet, ahogy teremtve lettünk, akkor nem tennék föl többé azt a kérdést, hogy mely életet szabad meghosszabbítani. Akkor nem kérdezné többé senki, részesítsünk-e valakit morfium-túladagolásban, hogy megrövidítsük a szenvedését. A halálnak soha nem kell szenvedésnek lennie. Az orvostudomány ma annyira fantasztikus, hogy minden haldoklótól távol tudjuk tartani a fájdalmat. Ha haldokló hozzátartozónkat fájdalommentesen, szárazon és kedvesen ápolják, és nekünk van bátorságunk ahhoz, hogy hazavigyük – ha ez emberileg lehetséges –, akkor az sosem fog tőlünk morfium-túladagolást kérni.

+ + +

 

Az a kívánságom, hogy Olvasóim tanúsítsanak kicsit több szeretetet sok ember iránt. Kérem, Ön is gondoljon arra, hogy azok az emberek, akiknek idén a legnagyobb karácsonyi ajándékot nyújtja át, gyakran éppen azok, akiktől a leginkább fél, vagy akikkel szemben a legnegatívabb érzései vannak. Hallja ezt? Kétlem, hogy szüksége lenne rá, hogy valakinek nagy ajándékot készítsen, ha ehelyett feltétel nélkül szeretné őt. Évente húszmillió gyerek hal bele az éhezésbe. Fogadjon örökbe egy ilyen gyereket, és készítsen kisebb ajándékokat! És gondoljon arra, hogy Nyugat-Európában is sok szegény ember van. Terjessze ki rájuk az áldását. És aztán, amikor az élet szélviharai jönnek, gondoljon arra, hogy az élet eme szélviharai ajándékok – ami nem abban a pillanatban derül ki, hanem talán tíz vagy húsz év múlva –, mert erőt adnak Önnek, és olyan dolgokra tanítják meg, amiket különben egyáltalán nem tanult volna meg. Ha Ön – jelképesen szólva – mint valami kő belekerül egy csiszológépbe, egyedül csak Öntől magától függ, hogy teljesen szétmorzsolódik vagy darabokra törik-e ebben a gépben, avagy ragyogó gyémántként kerül ki belőle. Végezetül még szeretnék mindenkit biztosítani arról, hogy haldoklók ágyánál ülni ajándék, hogy a halálnak nem kell szomorú és szörnyűséges eseménynek lennie, hogy ekkor inkább egészen csodálatos és kedves dolgokat élhetünk át. És ha azokat a tanításokat, amiket a haldoklóktól tanultunk, továbbadnánk gyermekeinek és unokáinak, valamint szomszédjainknak is, akkor ez a világ nemsokára ismét Paradicsommá lenne. Azt hiszem, itt az ideje, hogy hozzálássunk.

Fordította: Hampel Mária Forrás: Publik-Forum, 2004/17

Érted vagyok 2005. október