mesék

Jama, a halál birodalmának uralkodója, szörnyen unatkozott. Fárasztotta őt hosszú, magányos élete, és nem lelte örömét többé sötét, komor birodalmában, noha hatalmas hadserege híven őrködött felette. S habár a halál istene volt, változatosságra vágyott, és élvezni akarta az életet.Egy napon Jama lepillantott a földre, mely a nap ezer színében tündökölt. Tavasz volt, mindenfelé szebbnél szebb virágok bontogatták szirmukat, és minden halandó boldognak látszott. Hirtelen egy szépséges, erényes, fiatal lányt vett észre, aki egy óriási termetű emberrel porolt. Nem adta fel a harcot addig, amíg a nagy ember végül is meg nem fordult, és el nem szaladt.

 

– Ez a lány nekem való lenne – mormogta Jama saját magának. – Megszerettem őt, és remélem, hogy feleségül jön hozzám. De nem tudta, hogyan férkőzzék a közelébe. Ha harcosait küldi érte, az ő birodalmát csak holtan lépheti át. Az egyetlen lehetséges megoldás az, ha emberi alakot ölt, és leszáll a földre. Jama, az ember, feleségül kérheti a leányt. Jama tehát leszállt a földre. Nem volt többé a halál félelmetes külsejű istene, vonzó, jóképű ifjúvá változott.Megtalálta a leányt, aki után vágyódott, és hamarosan feleségül vette.

Jama és felesége nagyon szerették egymást, és pár esztendő múlva fiacskájuk született, akit Jamakumárnak neveztek el. Az ifjú asszony minden idejét a pici babának szentelte, és egyre kevesebbet törődött a férjével. Egyre több és több pénzt követelt magának és a kisfiúnak. Jama mindent elkövetett, hogy teljesíthesse kívánságait, de asszonyának semmi sem volt elég. Mindig hibáztatta, korholta a férfit, és azt panaszolta, hogy nem segíti eléggé őt.Ahogy telt-múlt az idő, az asszony egyre többet zsémbeskedett, és a házasság egészen megromlott. És míg a feleség öregedett, Jama nem változott, ugyanolyan fiatal és jóképű maradt, mint esküvőjük napján volt.. Jamának sohasem volt elegendő pénze. Míg a háztartás kiadásai növekedtek, ő egyre kevesebb aranytallért kapott a birodalmából.Az asszony hiába kívánta, hogy férje meggazdagodjék, és gondtalanul élhessenek.

Jama, hogy sok pénzhez jusson, felcsapott orvosnak. Mindenféle írt kotyvasztott, és azzal gyógyította a betegeket. Rövid idő alatt nagy hírnévre tett szert, kiválóan dolgozott, ápoltjai egytől egyig visszanyerték egészségüket.De felesége csak nem változott meg. Még többet zsémbeskedett, s rémületben tartotta Jamát: az, ha csak meghallotta asszonya hangját, már futott és rejtőzött, hogy mentse magát a pörlekedéstől.Jama újra úgy érezte, hogy élete sötét és unalmas, és jobb volt a birodalmában, mint a földön. Egy szép napon észrevétlenül eltűnt a világból. Jama távozása nemigen aggasztotta az asszonyt. Sok dolga akadt fia gondozásával, nevelésével. De addig-addig becézgette, míg teljesen elrontotta csemetéjét. Lusta, hanyag, dologkerülő mihasznává serdült a fiú.

Egy napon meghalt az anya. Jamakumár magára maradt. Mivel semmit sem tanult, soha nem dolgozott, nem tudta hogyan keresse meg a betevő falatját. Amint ezen töprengett, eszébe jutott apja foglalkozása. Megtalálta a pirulákat, gyógyíreket, és árulni kezdte azokat.Jamakumár gyakran gondolt édesapjára, és eltűnődött azon, vajon hová tűnhetett. Egy éjszaka megjelent álmában az apja, és így szólt hozzá:

– Fiam, folytathatod a mesterségemet, légy orvos, nagyon jól meg fogsz élni belőle. De adok neked egy tanácsot. Mielőtt megvizsgálod a beteget, pillants előbb az ágya fejére. Ha ott engem látsz üldögélni, akkor ne vállald el a gyógyítását, mert bizonyosan meg fog halni. Természetesen láthatatlanul leszek ott, csak te látsz engem. Ha nem ülök az ágy fejénél, és nem látsz engem a közelben, nyugodtan kezdd el a beteg gyógyítását, mert hamarosan felépül.

Jamakumár hirtelen felébredt. Furcsállotta álmát, de hitt benne, és elhatározta, hogy követi apja tanácsát.Jamakumár orvos lett, aki minden betegség és szenvedés ellen enyhülést, gyógyulást tudott adni. De óvatos volt, minden vizsgálat előtt először az ágyfejére pillantott.Ha atyja nem üldögélt ott, vállalta a kezelést. Az emberek hamarosan észrevették, hogy azok a betegek, akiket Jamakumár gyógyított, rövidesen jobban lesznek. Akinek meg visszautasította a kezelését, arról már tudták, hogy reménytelen eset, és a betegre halál vár.

Egy napon megbetegedett a király egyetlen leánya. Az udvari orvosok képtelenek voltak segíteni rajta. Messze földről jött tudósok tanácskoztak ágyánál, de nem leltek enyhülést számára. A király attól tartott, hogy imádott leányára már a halál leselkedik. Ekkor valaki megemlítette Jamakumár nevét, és a király futárt küldött érte.Amikor Jamakumár a beteg hercegnő ágya mellé lépett, azonnal az ágy fejére pillantott. Bizony ott üldögélt atyja, Jama. Az ifjú minden léhűtőt kiküldött a szobából, és így szólt hozzá:

– Atyám, ez életem legnagyobb lehetősége. Ha meggyógyítom a király lányát, gazdag és híres leszek. Kérlek, menj innen, hagyd élni a hercegnőt!

– Nem, fiam! Lehetetlent kívánsz. A hercegnő a halálán van, magammal kell vinnem őt. Sem te, sem én nem változtathatunk végzetén.

De Jamakumár tovább esengett apjának a lány életéért, bár a halál istene hajthatatlan volt. Végül is Jamakumár addig-addig könyörgött, míg Jama megszánt, és háromnapi haladékot adott. A halál birodalmának ura eltűnt egy szempillantás alatt.

Jamakumárnak nehéz lett a szíve. Bejelentette, hogy nagyon súlyos betegség ellen kell küzdenie, és csak három nap múlva adhat pontos választ arra, hogy sikerül-e talpra állítani a hercegnőt, vagy sem.

Jamakumár a beteg mellé telepedett, aggódva figyelte.A hercegnő állapota egyre rosszabbodott. Szemlátomást hervadt le orcájáról a szín, képtelen volt megmozdulni, és már a szemét sem tudta kinyitni. Jamakumár nem tehetett mást, várta apja megjelenését.

Három nap elmúltával Jama megjelent. Szánakozva pillantott fiára, sajnálta, hogy nem segíthet rajta.Jamakumár összerezzent, mikor meglátta apját. A három nap alatt folyton-folyvást azon gondolkodott, hogyan tudná Jamától visszaszerezni a hercegnő életét. Hirtelen remek ötlete támadt. Körülnézett, és így kiáltott:

– Anyám, hol késtél ilyen sokáig? Gyere hamar, apa már megérkezett! Jama elsápadt rémületében. Egy másodpercet sem habozott – végzet ide, végzet oda, történhet bármi -, elillant a földről.

Letelt a három nap. A hercegnő felnyitotta szemét, és Jamakumár tudta, hogy győzött. Atyja nem mer visszatérni, a lány élete biztonságban van. Beadta a piruláit neki, és üzenetet küldött a királynak: leánya életben marad! A hercegnő valóban gyorsan gyógyult, és hamarosan felépült. A királyi szülők nagy örömükben feleségül adták leányukat Jamakumárhoz, és máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Indiai mese

Forrás: Mese a lótuszvirágról Móra Könyvkiadó 1980

Élt egyszer a messze Szibériában, valamikor nagyon régen, egy vándorló kedvű vadász. Jártában-keltében egy irdatlan nagy mocsár akadt az útjába. Vad át nem jutott, madár át nem röpült rajta, akkora volt.
Hanem a vadászt nem olyan fából faragták, hogy egy mocsártól megijedjen. Kapta magát, nekiveselkedett, át akarta ugrani. De nem ugrott elég nagyot, s épp a mocsár közepébe pottyant, egy nagy zsombékra.
Körülnézett, s elállt szeme-szája: egy sereg megnyergelt, fölszerszámozott nyúl ugrándozott körülötte. Úgy ficánkoltak, mint a jóvérű paripák.

De ámult még nagyobbat is a vadász! Mert egyszer csak apró emberkék bújta elő a zsombékok alól: a mocsári manók. Fölpattantak a nyúlparipák hátára, odavágtattak a mi vadászunk elé, köszöntötték szépen, aztán mindjárt elpanaszolták neki nagy bajukat:
– Csak te segíthetsz rajtunk, földi halandó! Ragadozó vad pusztít a birodalmunkban: a coboly. Úgy látjuk, vadász vagy. Lődd le azt a fenevadat!
A mi vadászunk fogta az íját, megkereste a cobolyt, leterítette, s vitte a mocsári manóknak. Örvendeztek a manók, nem győztek hálálkodni:
– Nagy jót tettél velünk, vadász! Bizony megháláljuk, nem maradunk adósaid. Adunk neked az élet vizéből. Eredj haza, és várj bennünket.

Hazament a vadász a völgybe, ahol lakott, s megvitte a hírt atyafiságának, nemzetségének: hamarosan halhatatlanok lesznek. Eljönnek a mocsári manók, és hozzák az élet vizét.

Várták-lesték a vendégeket. Az asszonyok sütöttek-főztek, az emberek fát aprogattak, tüzet élesztettek, a gyerekek még álmukban is a mocsári manókról beszéltek.

Egy nap aztán megérkeztek. Porzott az út utánuk, úgy vágtattak nyúlparipáikon vezérük fenyőfa bödönkében hozta az élet vizét.

Amikor az emberek meglátták, micsoda paripákon ügetnek, olyan harsány nevetésre fakadtak, hogy rengett a hasuk belé.

Megharagudtak a mocsári manók, le se szálltak nyúllovukról. Fogta a vezérük a fenyőfa bödönét, s ráloccsantotta az élet vizét a cirbolyafenyőkre. Aztán visszavágtattak a mocsárba.

Azért öregszenek meg azóta is az emberek, s ezért zöldellnek száz meg száz évig Szibéria erdeiben a cirbolyafenyők.

Szibériai népmese

Hosszú idővel ezelőtt élt egy gazdag ember. Öreg volt már és roskatag, mert rég átlépte a vénség küszöbét. De meghalni nem akart. Túlságosan szerette ugyanis a kincseit, és még mindig kereste a boldogságot a világban. Ezért még tovább akart élni, hogy a vagyonát végre kiélvezhesse.

De ő sem vonhatta ki magát a természet törvényei alól. Mindenki, aki megszületik, meg kell hogy öregedjen, fájdalmakat kell elviselnie, és végül meg kell halnia. Senki sincs, akire ne vonatkozna ez a törvény.

A gazdag embert azonban egyetlen hatalmas kívánság töltötte el: meg akarta idézni a Halálkirályt, és megkérni őt, hogy hosszabbítsa meg az életét, hogy még sokáig, nagyon sokáig élvezhesse azt.

Egy nap megparancsolta szolgáinak, hogy hozzanak elé mindent, amire a szellemidézéshez szüksége lehet. Amikor leszállt az éjszaka, letérdelt, és elmondta az ősi varázslatokat. És imáinak ereje előtt fejet kellett hajtania a Halálkirálynak is. Nem maradhatott tovább láthatatlan, megnyilvánult a könyörgőnek, és azt kérdezte tőle:

– Mi történt, hogy zavarni merészelsz, és azt parancsolod nekem, hogy megmutatkozzam előtted?

A férfi leborult, homlokát a porba hajtotta és azt felelte: – Kegyet szeretnék kérni tőled! Kérlek, ne vedd el az életemet!

– De már elérted a visszatérés korát! Mondd, hány éves vagy? – kérdezte a Halálkirály, és a férfi azt válaszolta: – Nyolcvan éves vagyok. De még nem akarok meghalni. Még tovább szeretném élni ezt az életet!

A Halálkirály hallván ezt, így szólt: – Miért ez a kívánságos? Már régóta élsz a Földön. Hogy lehet az, hogy még nem fáradtál bele? Mert sokan vannak, akik még fiatalok, és máris elegük van az életből. Még nem viselik az öregkor szenvedését, mégis mérget vesznek be, és szabad akaratukból meghalnak. Te még mindig annyira szereted az életet?

– Sok kincset összegyűjtöttem. Még alig volt időm élvezni a gazdagságom. Ezért kérlek, hogy segíts! Halaszd el halálom óráját, hogy eltölthessek egy kis időt az aranyaimmal!

A Halálkirály hallotta mindezt, és arra gondolt: „Ez az ember annyira szereti a kincseit, hogy minden mást elfelejt. Nem gondol rá, hogy a világ az állandó változásban teljesíti be a törvényét, és hogy a Föld minden java mulandó.”

Megint odafordult a férfihoz, és azt kérdezte tőle:

– Azt hiszed tehát, hogy még mindig ér valamit az életed, és hogy még sokáig nem lesz eleged belőle?

A férfi így válaszolt:

– Igen.

– Hány évig szeretnél élni? – kérdezte akkor a Halálkirály.

– Ezer évig – válaszolta a férfi.

– Egészen biztos vagy benne, hogy mielőtt letelik az ezer év, nem fáradsz bele a világba és az életbe? Ha egészen biztos vagy benne, megadom, amit kérsz.

– Egészen biztos vagyok – erősítette meg a férfi.

Ekkor a Halálkirály így szólt:

– Akkor fogadd hát el! Élj ezer évig! De ha az ezer év lejárta előtt eleged lenne a világból és belefáradnál az életbe, nem halhatsz meg! Még ha megpróbálnád kioltani az életed, akkor sem halsz meg, mielőtt az ezer év le nem telik. Őrizd meg szavaimat a szívedben!

A férfi boldogan hallgatta az ítéletet. Azonnal elfogadta a Halálkirály minden feltételét. De ezután arra gondolt: „Ha ezer évig élek, a testem megöregszik és megtörik. A hátam meggörbül és megmerevedik. Akkor semmi hasznom nem lesz az életemből.”

Ezért azt mondta a Halálkirálynak:

– Már csak egy dolgot szeretnék kérni tőled. Természetes, hogy a kor meghajlítja az embert és elemészti erejét. Megáldottál engem ezer éves élettel. Ha azonban a testem erőtlen lesz, nem élvezhetem már az életemet. Ezért, kérlek, áldj meg: add, hogy testem fiatalos frissességben maradjon meg, és add, hogy életem folyamán ne öregedjek!

A Halálkirály ezt a kívánságot is teljesítette, majd eltűnt.

Ekkor a férfi testén rándulás futott át, és új erő szállta meg tagjait. Fiatal emberként állt ott egyszerre! A férfi alig bírt magával örömében. Mérhetetlenül boldog volt az ezüst és az arany bűvöletében, és számtalan nő szerelmének élvezetében. Úgy járkált, és úgy élvezte az élet minden élvezetét, mintha álmodna.

Az idő azonban múlt. A férfi nem öregedett, és hamarosan kétszáz éves lett. Időközben megváltozott az ország, amelyben élt. Háborúk dúltak körülötte, s a városokat lerombolták, majd többször újra építették. Ahol valaha a férfi háza állt, véres csatamező terült el.

A férfi sorsa is mindig máshogy alakult. Néha egészen magasra jutott, máskor meg elszegényedett, és nagy terhek alatt élt. Ahogy teltek az évek, sorra meghalt valamennyi barátja. Többször el kellett hagynia az országot, és új munkát, új barátokat, új asszonyokat, új fiakat kellett keresnie. Mert ők nem részesültek a Halálkirály áldásában, és meg kellett halniuk, amikor rájuk került a sor. Csak a férfi maradt meg mindig, csak ő tarthatta meg a Halálkirály jóvoltából az életét.

Végül létezésének harmadik évszázada is eltelt. Utána is sokszor alakult át a sorsa. Harcolnia kellett a háborúban, újra meg újra elszakadt gyermekeitől és feleségeitől, és mindig mindenki meghalt körülötte, már nem is tudta, hányszor! Szenvedést és bánatot kellett eltűrnie a boldogságért és örömért, nyomort és gondokat a boldog órákért, szegénységet a gazdagságért, háborút a békéért, sokszor, sokszor, sokszor! Végül teljesen értelmetlen lett számára az élet, és meg akart halni. Nem evett, mérget ivott, és megpróbálta a legkülönbözőbb módokon kioltani az életét, de nem halt meg sosem! Bármit tett, nem halt meg, mert a Halálkirály azt mondta neki: „Akkor fogsz meghalni, amikor betöltöd az ezredik éved.”

Még hétszáz év állt előtte, de ő már egyetlen napot sem tudott elviselni. Olyan lassan telt az idő, és az emésztő életuntság megszázezerszerezte szenvedését. Meg akart halni, és végre békében nyugodni. Életének háromszáz esztendejében mindent látott, mindent hallott, és mindent megtapasztalt, amit a világ csak kínálhat. Most már megértette a létezés törvényét: semmi sem állandó, semmi biztos nem létezik a Földön. Öregebb volt, mint bárki más a világon.

Volt gazdag, és volt szolgáló. Sorsa szakadatlanul ide-oda sodorta. Most, háromszáz év múltán, újra gazdag volt, gyermekei voltak és feleségei, szolgái, kincsei, ezüstje, aranya, elefántjai, lovai és bivalyai, méghozzá rengeteg! De már nem lelte örömét a birtoklásban, és mivel ismerte a gazdagság mulandóságát is, minden javára úgy tekintett, mint idegen tulajdonra. Háromszáz éves volt, és az élet nem rejtett már titkokat számára. De nem tudott meghalni, mert be kellett töltenie az ezredik évét.

Fáradtan lehunyta a szemét. Már semmit sem akart látni a világból. Semmi másra nem tudott már gondolni, csak a halálra. Kereste a világból kivezető utat. Végül megtalálta a megoldást.

Ásatott egy barlangot, hogy ott aludjon. Ebben akarta megvárni halálának napját. Amikor a barlang elkészült, lefeküdt benne. A barlang elé pedig állított egy táblát, ezzel a felirattal: „Ez egy olyan ember háza, aki ezer évig akart élni, de jóval előtte belefáradt az életbe, ezért utolsó nyughelyéül ezt a barlangot választotta. Kérlek, hagyj neki békét, és ne zavard!”

Ezután bezáratta a barlangot. És várta a halált. De az ezer év a mai napig sem telt le. A világ megint csak megváltozott, de bármilyen lett is, a férfi a barlangban tudni sem akar ró #mesela. Amire leginkább vágyik, az a halál. A sötét barlangban, az ágyán fekve várja a túlságosan hosszú élet százezerszeres kínjainak megváltását.

Thaiföldi mese

Forrás : Mesék életről, halálról és újjászületésről

Boldizsár Ildikó (szerk.)

Magvető Könyvkiadó, 2018

Réges-régen volt, talán az ántivilágban, amikor még a Halál szívében irgalom lakozék, volt egy szépséges szép özvegyasszony, s annak két ikerfiacskája. Szép volt az asszony, de szépek az ikrek is: aranyhajuk vala, s arcuk hasonlatos az angyalokéhoz.

Ám az Úristen, akinek a bölcsessége megmérhetetlen, azt mondá egy napon a Halálnak:

– Menj le a földre, s hozd fel annak a szép özvegyasszonynak a lelkét, aki éppen most szoptatja a két kicsi fiát.

A Halál lement a földre, s szép csöndesen besurrant az özvegyasszony házába. Az asszony éppen aludott az ágyban, de a kicsi fiai akkor is szoptak, édesen a keblére borulván. Nézte, nézte a Halál az ártatlan gyermekeket, s megesett a szíve rajtuk. Ki visel gondot szegénykékre, ha ő elviszi az édesanyjuk lelkét! “

Csak aludj, te özvegyasszony – mondá magában -, nem juttatom gyermekeidet bús árvaságra!”

Azzal megfordult, kisurrant a házból, s fölszállott az égbe. Ment egyenest az Úr elébe. Az volt az Úristen első kérdése: – Hát a szép asszony lelkét mért nem hoztad el? – Ó, Uram, nem volt rá szívem, hogy szomorú árvaságra juttassam azokat az ártatlan gyermekeket. Ki visel rájuk gondot, ha megfosztom az édesanyjuktól? Erősen elkomorodott e beszédre az Úristen. Homlokát összeráncolta, s mondá a Halálnak:

– Most menj tüstént, s hozz nekem a tenger fenekéről egy kavicsot! Meg sem pihent a Halál, leszállott az égből, le egyenest a tenger fenekére, s felhozott onnét egy kavicsot. Akkora volt, mint egy borsószem. Aztán az Úr színe elé ment, jelentvén:

– Ím, elhozám, Uram, a kavicsot. – Roppantsd ketté! – parancsolá az Úr. A Halál kettéroppantotta.

– Nézd meg, mi van a kavics belében! Nézi a Halál, s hát egy icike-picike bogár mászik elé. – No, Halál – mondá az Úr -, vajon ki viseli gondját ennek a bogárkának? –

Te, Uram, te, ki más? – rebegte a Halál. – Látod, Halál, látod, még ennek a bogárnak is gondját viselem. Tüstént menj vissza a földre, s hozd el nekem annak a szép asszonynak a lelkét. Indult a Halál, leszállt az égből, még a gondolatnál is sebesebben, s ámbátor majd megszakadt a szíve, mikor annak a két ártatlan gyermeknek kivette szájából az édes anyai emlőt – engedelmeskedett az Úr szavának, s repülve repült a szép özvegyasszony lelkével az égbe, az Úr elejébe.

– Ím, elhozám, Uram, a szép özvegy lelkét. – Jól van – mondá az Úr -, de mivel először nem fogadtad meg a szavamat, számkivetlek az égből. Arra ítéllek, hogy harminc esztendeig bolyongj a földön, s ne legyen hatalmad az emberek életén. Eredj!

Leszállt a Halál nagy búsan az égből; ment, mendegélt erdőkön-mezőkön által, hetedhét ország ellen, betért itt is, ott is, ha szolgának felfogadnák, de nem volt szerencséje szegénynek: volt mindenütt szolga elég, több az elégnél. Így múlt esztendő, esztendő után, s csak úgy evett, ha vetettek neki valamit Isten nevében. Búsult, évelődött szegény feje, s már azt sem tudta, mitévő legyen. Amint így évelődnek magában, nagy, erős fergeteg kerekedik, szakadni kezd a záporeső, mintha dézsával öntenek. Éppen egy erdő mellett járt, hirtelen befordult a fergeteg elől az erdőbe, s bebújt egy odvas fába. A sok éhezés, a sok sanyarkodás kifárasztotta volt erősen, s ahogy bebújt a fába, elnyomta az álom.

Mire felébredt, lecsendesült a fergeteg, kitisztult az ég, ragyogott Isten áldott napja. Tikkasztó melegség nehezedett reá, majd megölte a szomjúság. Kibújt a fából, s hát nem messze, éppen az erdei út mellett, egy forrás bugyborékolt. Nekifeküdt a forrásnak, jót ivott belőle, aztán félrehúzódott egy fa alá, leheveredett az árnyékába. De alighogy leheveredett, hintó állott meg a forrás előtt. Egy nagyúr ült hátul, és szólt a kocsisnak, hogy álljon meg. Az uraság leszállott, nekifeküdt a forrásnak, s ugyancsak jót ivott belőle. De amint a forrás fölé hajolt, a zsebéből kiesett a pénzes bugyellárisa, s bele a forrásba. Aztán visszaült a hintóba, továbbhajtatott. Nem vette észre, hogy a bugyelláris a forrásba esett. Na, alig haladt el a hintó, jött arra egy szegény vándor ember. Ez is nekifeküdt a forrásnak, de bezzeg elfelejtette az ivást, mert mindjárt észrevette a bugyellárist. Kikapta nagy hirtelenséggel a bugyellárist, elrejtette a kebelébe, s azzal – uzsgyi neki, vesd el magad! – eltűnt az erdőben.

Jól látta ezt a Halál, de nem szólt semmit. De éppen csak hogy eltűnt a vándor ember, egy szegény favágó jött a forráshoz. Eközben az uraság észrevette, hogy a bugyelláris elveszett, lélekszakadva szaladt vissza, s nosza, megcsípte a favágót, rátámadt keményen, hogy adja vissza a pénzt, mit a forrásban talált. A favágónak szeme-szája tátva maradt, de hiába esküdözött, hogy így s hogy úgy, ő színét sem látta a bugyellárisnak: az uraság váltig erősítette, hogy nem lehet az másnál.

– Visszaadd a pénzemet! – kiáltozott az uraság, s szörnyen ütlegelte a favágót. De úgy megverte szegény embert, aki kilenc neveletlen gyermeknek volt a kenyérkeresője, hogy a boldogtalan elterült a földön, s nem tudott lábra állni a maga erejéből. Az uraság nagy mérgesen elloholt, a Halál pedig fölkelt akkor fektéből, odament a favágóhoz, s a forrás vizével fellocsolta, mindenféle jó füvekkel a sebeit megkenegette, s lábra állítván a boldogtalant, Istennek ajánlá, s ment azon az úton, amerre az uraság elhaladt. Mire beesteledett, éppen abba a faluba ért, ahol az uraság lakott. Megkérdez egy embert, nem lehetne-e ebben a faluban valami szolgálatot találni?

– Lehet bizony – mondá az ember -, az uraság éppen most kergette el a kocsisát. Cudar, mérges ember, de ha van kendnek bátorsága, álljon bé hozzá. Gondolta a Halál, legalább nem éhezik, nem sanyarog többet, ment egyenest az urasághoz, s beajánlotta magát. Az uraság egyszeriben felfogadta, s mindjárt megparancsolta, hogy reggel korán álljon elé a hintóval, mert a városba mennek vásárra.

Eléállt a Halál korán reggel, s mentek a városba. A város végén egy öreg koldusasszony üldögélt, s alamizsnát kért Isten nevében.

A Halál elkacagta magát, s aztán a lovak közé csapott. “Ugyan, min kacaghatott?” – kérdezte magában az uraság, de nem szólt semmit. A városban, mire beértek, tenger nép gomolygott az utcákon, alig haladhatott elébb-elébb a hintó. Össze is akadtak egy másik hintóval, amelyben két uraság ült. A Halál erre is elkacagta magát.

“Ejnye de különös legény ez – mondta magában az uraság.

– Még kacag, ahelyett hogy káromkodnék!” De most sem szólt semmit. Aztán bementek egy vendégfogadóba, ott a lovakat a Halál bekötötte az istállóba, s ő is ment az urával a piacra. Itt az uraság csizmát vásárolt, s mikor nagy nehezen talált egy magának valót, a Halál ismét elkacagta magát. Az uraság a fejét csóválta, de nem szólt semmit. Gondolta magában: “Kacagj, bolond, kacagj, majd búra fordul a jókedved!” Hanem este, odahaza, mégis elévette a kocsist, s megkérdezte: – Ugyan bizony, mit kacagtál ma reggel, mikor a koldusasszony alamizsnát kért?

Felelt a Halál: – Azt kacagtam, uram, hogy az a koldusasszony egy porgoló (fazék formájú cserépedény) pénzen ült, azon a pénzen, amit te elvesztettél, s lám mégis kéreget.

– Hát, amikor azt a két urat láttad, mért kacagtál? – Azért, mert ezeknek az uraknak ezelőtt harminc esztendővel meghalt az édesanyjuk, s mégis az egyikből doktor, a másikból meg professzor lett. – Hát, amikor a csizmát vettem, mért kacagtál?

– Már hogyne kacagtam volna, mikor tudom, hogy úgysem viseled el azt a csizmát! Mert tudd meg, hogy én a Halál vagyok. Ennek előtte harminc esztendővel számkivetett az Úristen, amiért annak a két úrnak az édesanyját nem akartam meghalatni. Most azonban letelt a harminc esztendő, s viszlek téged. Megijedt az uraság szörnyűségesen.

– Miért viszel el?! Hisz én semmi rosszat sem követtem el! – Hát, amikor azt a szegény favágót megverted? Pedig az a pénzednek a színét sem látta. Annak a koldusasszonynak a fia találta meg, s te mégis félholtra verted a favágót, kilenc neveletlen gyermek kenyérkeresőjét. Készülj, mert viszlek a pokolba!

Készült vagy nem készült az uraság, vitte a Halál. És azóta nem is kedvez senkinek, válogatás nélkül visz ifjat, öreget, szegényt, gazdagot, koldust és királyt. Mert a Halálnak nincs sem füle, sem szeme: nem hallja a sírást, nem látja a szép ifjúságot…

magyar mese

Forrás: Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág 1. kötet

Volt egyszer egy messzi-messzi ország, s abban a messzi-messzi országban, egy pompás palotában élt egy nagy, nemes, gazdag király. Ez a király nem csak jóságos, de bölcs is volt: tudta, élete a végéhez közeledik, el hát döntenie, hogy a három fia közül melyiknek adja az országát: ki lenne a legbölcsebb, legjobb királya ennek a csodás, javakban bővelkedő országnak. Maga elé hívatta hát őket és így szólt:
– Kedves fiaim, mivel mindhármatokat egyformán szeretlek, egy próba elé állítalak benneteket. Ez majd segít eldönteni, hogy melyikőtök kormányozza halálom után az országot. A feladat, amire kérlek, a következő: palotámnak a báltermét pirkadattól éjfélig meg kell töltenetek színültig valamivel. Valamivel, ami országunknak a javát szolgálja, ami szerintetek a legfontosabb a népnek. Akinek ez sikerül, az kapja meg a koronámat és a királyságomat. Kezdjed te, kedves legidősebb fiam.
A legidősebb fiú gondolkozott, azt gondolta ki, hogy majd színültig megtölti a termet földdel. Hisz mi lehet fontosabb az országnak és a népnek, mint a jó föld? Nosza, hozzá is látott, száz szolga lapátolta, talicskázta vele a termőföldet, hordták pihenés nélkül, feltúrták a határt, szakadatlan dolgoztak pirkadattól éjfélig, ám hiába, a terem még csak félig sem telt meg.
A középső fiú úgy gondolta, búzával próbálkozik, hisz mi lehet fontosabb a búzánál, a kenyérnél? Neki is száz szolga segített, aratták, hordták, hányták, vasvillázták, cipeltél a búzát, izzadtak a melegben, ám a pirkadattól éjfélig tartó kemény munka eredményeképp a terem még így is csak kétharmadáig telt meg.
A legkisebb fiú következett. Pirkadatkor leült a bálterem közepére a földre, és nem csinált semmit. Egész nap csak ült és mosolygott. A testvérei először elhűlve kérdezték, hogy-mint akar így megfelelni a próbán, aztán bolondnak nézték, végül még dühösen meg is rótták, hogy nem veszi komolyan apjuk szavát, magára fogja haragítani a királyt. De ő csak nyugodtan mosolygott. Majd, amikor elérkezett az éjfél és jött a király, hogy megnézze, mit végzett a legkisebb fia, a fiú a bálterem közepén ülve elővett egy mécsest és meggyújtotta. A mécses fénye egy szempillantás alatt betöltötte a báltermet, a padlótól a mennyezetig, a legtávolabbi sarkocskába és zugba is jutott belőle.
A király szívét mérhetetlen melegség töltötte el, és így szólt:
– Fiam, látom, hogy nemcsak okos vagy, hanem a szíved tele van szeretettel, alázattal és bölcsességgel. Kívánom, hogy királyságod alatt ez a Fény vezéreljen az uralkodásban. És a legkisebb fiú igazán méltó, bölcs és nemes királya lett az országnak.

Ismeretlen eredetű karácsonyi legenda

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisded, aki tíz órakor született, de már tizenegykor meg is halt. Nem volt ideje megfürdeni a szent keresztség vizében.Vitték az angyalok az Úr elébe, forgatták a lelkét mindenfelől, de bűnt nem találtak benne. Bűnt nem találtak benne, de érdemet se, hogy a mennyek országába jusson.
Megszólalt az Úristen:
– Szegény kis lélek! Tíz órakor megszületett, tizenegykor meg is halt, nem tisztult meg a keresztség vizében. Én nem dobhatom el, de föl sem vehetem. Menjen hát, járja a világot. Keressen olyan vizet, amelyik nem árad, nem apad. Ha talál, fürdessék meg benne az angyalok, hogy ő is az országomba juthasson.
Elindult a lelkecske. Mindig kereste azt a vizet, aki nem apad, nem árad. Nem találta meg, hiába fáradozott: vagy apadt, vagy áradt valamennyi.
Egyszer egy sűrű erdőbe jutott, rászállott egy fa ágára. Ott kesergett magában:
– Tíz órakor születtem, tizenegykor meghaltam, két esztendeig kocsikerék-vágásban voltam, három esztendeig erdőben bujdokoltam, mégse mehetek be a mennyeknek országába.
A fa alatt éppen három haramia üldögélt: fegyver a kezükben, bűnök sokasága szívükben. Meghallotta a legöregebb betyár a lélek panaszát: tíz órakor megszülettem, tizenegykor meghaltam, mégse mehetek be a mennyeknek országába.
– Jaj, Istenem, hát akkor mi lesz mivelünk? – gondolta.
Az öreg betyárnak keserűségében hullani kezdett a könnye. A lelkecske a fáról észrevette a csillogását. Odaszállott az öreg szemére, egy falevélre csorgatta a könnyeit. Meg sem állt, míg a Mennyei Bíróhoz nem jutott vele:
– Itt van a víz: nem árad, nem is apad.
– Ez az – mondta neki a Bíró. – Ezt kerested mindenütt. A Tiszán, a harmaton, télen, havon, még a keréknyomban is. Most megtaláltad.
Az angyalok a lelkecskét megfürdették az öreg haramia könnyeiben, azután bevitték a mennyeknek országába.

Elmondta: Juhász Istvánné Gera Anna 1954-ben Bálint Sándor néprajzkutatónak Sándorfalván.

Élt egyszer a régmúlt időkben egy Száribaj nevű kán. Összehívatta egyszer a népét, és azt mondta:
– Immár negyven éve vagyok a kánotok. Az alatt az idő alatt sokat láttam, sokat hallottam. Eljött az időm, meg kell halnom, csakhogy nincs utódom, akire a kánságot hagynám. Válasszatok magatoknak új kánt!
Azt mondták az emberek Száribajnak:
– Jelöld ki te magad, ki legyen a kánunk!
– Nem – szólt Száribaj –, az élők hamarosan megfeledkeznek a holtak szaváról. Ha meghalok, meghalnak velem a szavaim is.
De az emberek újból kérték:
– Tisztelünk téged és a szavaidat is. Mondd meg nekünk, hogyan válasszunk magunknak új kánt, és mi megfogadjuk a tanácsodat!
Száribaj engedett a kérésnek:
– Van egy hűséges barátom, a fehér sólyom. Ha meghalok, három napon át mozdulatlan marad a fehér sólyom, nem fog sem enni, sem inni. Negyednapjára menjetek csak hozzá, tartsátok jól étellel, itallal, és bocsássátok szabadjára. De figyeljétek jól, merre fog körözni. Az legyen az új kán, akinek aztán a fejére száll!
Kis idő múltán Száribaj kán meghalt. Hűséges barátja, a fehér sólyom három napon át nem mozdult, nem evett, nem ivott. Negyednapjára aztán megetették, megitatták, és szabadjára engedték.
Felszállt a fehér sólyom a magasba, körözött egyet az összegyűlt tömeg fölött, aztán egy fiatal pásztor, Bolotbek fejére szállt. A tömeg felmorajlott. Egyesek azt kiabálták:
– Bolotbek túl fiatal!
– Csak nem válaszutunk kánnak egy közönséges pásztor! – mondták mások.
Ekkor a tömegből kiváltak az öregek:
– Száribajnak megfogadtuk, hogy azt választjuk kánunkká, akinek a sólyom a fejére száll. A pásztor fejére szállt, legyen hát ő a kánunk!
Így lett az új kán Bolotbek.
Bölcs és igazságos uralkodóvá vált. Nem feledkezett meg a szegényekről, juttatott nekik jószágot és ruházatot is a káni kamrákból.
Az emberek hamarosan észrevették, hogy valahányszor kilép Bolotbek a káni kamrából, mindig szomorúság ül az arcán. Meg is kérdezték, mi ennek az oka, s a fiatal kán így válaszolt:
– A kamrában lóg az én régi, szakadt kabátom, s mindig eszembe juttatja, mennyi szegény ember van országunkban. Ezért nehéz a szívem.
Ettől kezdve az alattvalói még jobban szerették a kánjukat.
Sok éven át uralkodott már Bolotbek kán, de még nem választott magának feleséget.
Alattvalóit ez nagyon elszomorította. Egyszer meglátogatták őt a bölcsek, hogy rábeszéljék a nősülésre.
– Emlékezz csak vissza Száribajra – mondták neki. – Utód nélkül halt meg. Azt akarod, hogy veled is ez történjen?
Sokáig beszéltek neki, végre ráállt:
– Nem bánom. Hívjátok össze az összes előkelő származású leányt egész kánságunkból. Három találós kérdést teszek fel nekik, s aki közülük azokat megfejti, azt feleségül veszem!
Összegyűlt Bolotbek palotájában az ország valamennyi előkelő származású hölgye. Bolotbek kán kiment hozzájuk és három találós kérdést adott fel nekik:
– Milyen messze van kelet nyugattól?
– Milyen messze van az ég a földtől?
– Milyen messze van az igazság a hazugságtól?
Három napot adott a talányok megfejtésére, és megparancsolta nekik, hogy minden reggel és minden este jöjjenek a palotába, és adjanak számot, hogyan haladnak a megfejtéssel.
Eltelt már két nap is, de még egyik lány sem fejtette meg a találós kérdéseket. Amikor harmadnap ismét a palotába indultak, megláttak egy Daanismam nevű szegény leányt, amint éppen rőzsét szedett.
– Testvérkéim – szólította meg őket Daanisnam –, már három napja a palotába jártok. Nem mondanátok meg nekem, miért?
– Mi közöd hozzá? – vetették oda neki az előkelő leányok. – Te csak szedd a rőzsédet, mással ne törődj!
De akadt közöttük egy jó szívű leány, az mindent elmondott neki, még a kán találós kérdését is megismételte. Erre Daanisnam kérlelni kezdi őket, hogy vigyék magukkal a palotába. Először hallani sem akartak róla, kigúnyolták szegényes öltözetéért, de később mégiscsak engedtek a kérésnek.
Megérkeznek a palotába és Bolotbek kán kérdi tőlük:
– Nos, ki találta ki közületek a megfejtést?
Egyikük sem jelentkezett. Ekkor előlép Daanisnam:
– Én kitaláltam, kán. A kelet nincs nagyon messzire nyugattól, csak egy nap járásnyira. Keleten kezdi reggel a nap az útját, és estére nyugaton végzi. Az ég sincs nagyon messze a földtől. Ha felemeljük a tekintetünket, látjuk az eget, ha lenézünk, a földet látjuk. De a harmadik kérdés sem nehéz. Az igazság a hazugságtól csak négy ujjnyi távolságra van. Ekkora a távolság a szemtől a fülig, mert míg a fül gyakran hazugságot hall, a szem mindig látja az igazságot!
– Helyes! – kiáltott fel a kán. – Egyedül te tudtad megfejteni a rejtvényt, te vagy hát országunk legbölcsebb leánya, te leszel a feleségem!
És Bolotbek esküvőre hívta meg népét.
Így lett a szegény lány a kán felesége. Egyetértésben, boldogságban éltek együtt, közben nem feledkeztek meg a szegényekről, becsülettel gondoskodtak róluk. Daanisnam hasznos tanácsokkal segített a kánnak. Nem hiába hívták Daanisnamnak, ami bölcset jelent. A kán mindig nagy figyelemmel hallgatta meg feleségét, akinek viszont fogadalmat kellett tennie, hogy senki másnak tanácsot nem ad.
Történt egyszer, hogy egy ifjú dalia vétséget követett el a kán ellen, amiért halál várt rá. Elment az ifjú a kán feleségéhez, hogy tanácsot kérjen tőle, miként szabadulhat a büntetés alól. A kán felesége megsajnálta az ifjú daliát. Elhatározta, hogy megszegi fogadalmát, amit férjének adott, és az ifjút ellátta jó tanáccsal, hogyan beszéljen a kánnal.
– De aztán jól vigyázz, el ne áruld, hogy a tanácsot én adtam! – mondta neki.
Csakhogy Bolot bek kán azonnal rájött, hogy az okos válaszokat nem az ifjú találta ki.
– Mondd meg, ki adott neked tanácsot! Has eltitkolod, a halál fia vagy! – faggatta.
A megrémült ifjú beismerte, hogy a kán feleségénél járt tanácsért.
Haragra lobbant a kán. Mondja a feleségének:
– Nem tartottad be szavadat, s ez azt jelenti, hogy hűtlen asszony vagy. Idáig jól éltünk együtt, de most el kell hagynod a palotámat és a városomat is, el kell tőlem távoznod! Megengedem, hogy ami a legkedvesebb a számodra, azt magaddal vidd!
– Ha így döntöttél, mit tehetek? – mondja Daanisnam. – De teljesítsd a kívánságomat, és utoljára vacsorázz meg velem!
Bolotbek beleegyezett.
A kánné finom eledellel, itallal vendégelte férjét. Az italtól hamarosan elaludt. Daanisnam befogatta legjobb lovait, az alvó kánt kocsiba tette, és elindult vele a városból.
Rövidesen egy másik kánságba értek. Bolotbek kán felébredt, körülnézett és látja, hogy egy egészen idegen városban van, mellette Daanisnam, a felesége.
Ijedten kérdezi feleségétől:
– Mit akarsz tenni velem?
– Uram – felelte Daanisnam. – Azt mondtad, hagyjam el palotádat és városodat, de magammal hozhatom, ami számomra a legkedvesebb. Így is tettem. Elhagytam palotádat meg a várost, de téged magammal hoztalak, mert széles e világon te vagy számomra a legkedvesebb.
Bolotbek kán megértette, hogy igazságtalanul járt el, és elszégyellte magát bölcs felesége előtt. Visszament hát vele palotájukba, és ott továbbra is olyan egyetértésben és boldogságban éltek, mint azelőtt.

kirgíz mese

Forrás: Boldizsár Ildikó: Mesekalauz úton lévőknek. Életfordulók meséi. Magvető, 2013,

Jó ezer esztendővel ezelőtt Mahrazi városában élt egy igen gazdag emír. Hatalmas birtokán több száz szolga leste minden óhaját. Az emír nem csak vagyont, de bölcsességet is kapott Allahtól. A bölcsességet átható szeretet volt mégis a legnagyobb kincse.

Egy reggel lovásza, Irfán izgatottan, félelemtől riadt szemekkel rontott be urához.
– Nagyuram… Kora reggel kinn jártam a kertedben és láttam a Halált!
– Irfán! Jó lovászom vagy, kedvellek, de nem bolondozhatsz uraddal!
– Higgy nekem Nagyuram! Reggel, az istállóból kifelé jövet, a kertben megpillantottam a Halált! Ott állt a rózsáidat nézegetve, hosszú fekete köpenyében. Ránéztem és összetalálkozott a tekintetünk.
– Nyugodj meg, fiam… Megnézem én magamnak, azt a Halált!
– Kérlek Uram, add nekem kölcsön a legjobb lovad! Azzal két óra alatt Basráhban lehetek. Az ottani vásár sokadalmában biztos, hogy nem talál rám a Halál!
Az emír látva a fiú nagy kétségbeesését odaadta kedvenc lovát. Irfán fel is pattant a fekete ménre és elszáguldott Basráhba, hogy elvegyülhessen a vásári nép sokadalmában.

Az emír fejét csóválgatva a kert felé vette az irányt.Nem tudta biztosan, hogy jól cselekedett-e. Meglepetésére ott találta a Halált.
– Halál! Mondd, miért fenyegeted te, az én lovászomat?
– Dehogy fenyegetem én! Csak meglepődtem, hogy itt látom! Hiszen két óra múlva kell találkoznom vele a Basrahi vásárban!

Arab tanmese

Képek forrása: Eart Designs

Mikor Isten a teremtés munkáját bevégezte, magas színe elé hívatta az embert, s kérdezte:

– Hány esztendeig szeretnél élni?

Az ember egy kicsit gondolkozott, s azt felelte:

– Elég lesz, Uram, harminc esztendő.

De ahogy kiment az Istentől, mindjárt megbánta, hogy olyan kevés életidőt kért. Az ember után az ökör ment be, s ez húsz esztendőt kért az Istentől.

Kijő az ökör, de mindjárt megbánja, hogy húsz esztendőt kért, gondolta, elég neki tíz esztendő is.

Azt mondja az ember az ökörnek:

– Ha sokallod, add nekem felét.

Az ökör odaadta jó szívvel.

Most már az embernek volt negyven esztendeje. Az ökör után bemegy a szamár, s kérdi az Úr tőle:

– No, szamár, hány esztendőt adjak neked?

– Annyit, Uram, mennyit az embernek, éppen harminc esztendőt.

De amire kiment, már meg is bánta, hogy olyan sokat kért.

Kérdi odakint az ember:

– Hány esztendőt kértél, szamár?

– Ó, ne is kérdezd! Nagy szamár voltam, harminc esztendőt kértem, meg is kaptam, pedig elég lenne nekem tizenöt esztendő is, elég bogáncsot ehetem azalatt.

– Hiszen ha sokallod – mondotta az ember -, add nekem a másik tizenöt esztendőt.

– Jó szívvel – mondotta a szamár. – Legyen a tiéd!

Most már volt az embernek ötvenöt esztendeje.

A szamár után a kutya ment be, az tizenkét esztendőt kért az Istentől, s abból is átadott nyolcat az embernek.

Most már volt hatvanhárom esztendeje.

A kutya után bement a majom. Az húszat kért, s abból odaadott az embernek tízet.

Mikor az ember így szépen kiegyezkedett az állatokkal, visszament az Úristenhez, s jelentette az egyezséget.

– Jól van – mondá az Úr -, ha megegyeztetek, legyen úgy.

Hanem mi lett ebből az egyezségből?

Az lett ebből az egyezségből, hogy az ember, amíg harmincéves, addig igazi ember módjára él. Harminctól negyvenig ökör módjára dolgozik, kínlódik, húzza a terhet. Negyventől ötvenötig egy kicsit nehezedik; lassan viszi, cepeli a terhet, mint a szamár. Ötvenöttől hatvanháromig otthon hagyogatják házőrzőnek, mint a kutyát.Hatvanháromtól beleesik a gyermekségbe, s játszanak vele, mint a majommal szokás.

MESE A GYÁSZ FÁJDALMÁRÓL

Réges-régen még csak egyetlen ikerpár élt a földön, egy fiú, Yama, és nővére, Yami, akik nagyon szerették egymást. Ők ketten bebarangolták az egész Földet, élvezték az illatait és az ízeit, hangjait és látványát, a szellő simogatását és a fű érintését a lábuk alatt. Ahol Yama és Yami élt, ott csak egyetlen nap létezett, és egyetlen évszak: a tavasz. A nap sohasem nyugodott le, ragyogó arany fénye mellett elhalványult a hold és a csillagok. Az idő egy helyben állt: nem volt sem tegnap, sem pedig holnap. A virágok sosem hervadtak vagy pusztultak el. A méhkasok túlcsordultak a méztől, nem ismerték a szárazságot, sem a hideget. A madarak sosem fáradtak ki a repülésben, a fák nem fogytak ki az érett, lédús gyümölcsökből. Yama és Yami boldogan úszkáltak az örökkévalóság boldog pillanatainak tengerében, akár az ikerhattyúk.

Egyszer, amikor Yami visszatért magányos sétájából, ott találta Yamát, aki egy fa alatt feküdt, mintha aludna. A lány suttogva a nevén szólította, de Yama nem felelt. Rákiáltott hangosabban, de most sem kapott választ. Erre gyöngéden megrázta, ám a fiú nem mozdult. Nem látszott, hogy lélegezne, a teste pedig hideg volt, és merev. Yami hirtelen megértette, hogy egyedül maradt a világban: a fivére, Yama, halott. Yami fájdalma, amely mélyebb volt, mint az óceán, kiáradt a szívéből a szemein át: megszülettek a könnyek. Yami könnyeinek folyama egyre csak duzzadt, mígnem kezdte elárasztani a világot. Gyásza tomboló tűzzé változott, amely lassanként mindent felperzselt. Az elemek istenei és istennői egyre jobban aggódtak a Földért és teremtményeiért. Attól féltek, hogy Yami bánata a világ pusztulásához vezet. Az istenek ezért látható formát öltöttek, és elmentek Yamihoz, aki teljesen elmerült fájdalmában. Átölelték a lányt, és hogy jobban érezze magát, a halál elkerülhetetlenségéről beszéltek neki és arról, hogy a remény lángjának tovább kell égnie. Yami azonban túlságosan szomorú volt ahhoz, hogy meghallja a vigasztaló szavakat. Újra és újra csak ezt ismételgette: „Yama ma meghalt! Yama ma meghalt!”

Az istenek és istennők kétségbeestek. Felmentek egy hegycsúcsra, és csak ültek ott csendesen. Egyszer csak eszükbe jutott valami: Yami szakadatlan szomorúságát nem csupán a szeretett testvére miatti bánat okozza. Az ő életében eddig csak a ma létezett, nem ismerte a tegnapot, sem a holnapot. Könnyebb lenne számára elviselni a Yama halála felett érzett gyászt, ha tudná, hogy a ma elmúlik, és eljön a holnap. Az istenek és istennők tehát összegyűjtötték teremtő erejüket: először megteremtették a naplementét, majd egy lágy paplanba burkolták a világot. Az első éjszaka megnyugtató sötét égboltja alatt Yami elaludt, amire azelőtt csak az állatok és a madarak voltak képesek. Amikor felébredt, a nap éppen felkelt az égbolt keleti felén, színek káprázatos táncától körülvéve. Yami magában így szólt: „Ah, Yama tegnap meghalt.

Másnap az istenek és istennők hallották, amint Yami azt mondja: „Ah, Yama meghalt tegnapelőtt”. Az idő múlásával Yami bánata csillapodni kezdett, ahogy az éjszaka könyörületes keze elsimította Yama halálának fájdalmát. Bár sosem felejtette el kedves testvérét, a vissza- visszatérő gyász lassan veszített erejéből, szomorúsága már nem volt olyan égető, könnyei felszáradtak, s ezzel elhalványult a veszély, amellyel bánata a világot fenyegette.

Hindu mese

Forrás: Az aranytök. Terápiás történetek és mesék traumát átélt gyerekeknek

Szerző: Nancy Davis, Laura Simms, Korbai Hajnal

2015 L’Harmattan Kiadó

In English

How the night got created

In the Rig Veda, it is said that Yama and Yami the twins were extremely fond of each other and lived an idyllic life on Earth where the day never ended – they went where they pleased and did what they wanted. One day when Yami returned home, she found Yama lying under a tree appearing to be asleep. Not wanting to disturb him, she waited for him to wake up. When he did not wake up for a long while, she woke him up. When he did not stir out of his sleep, she shook him.

Nothing worked and Yama her dear brother lay still. Yami started to weep with such great sorrow that her tears threatened to flood the World. She missed him tremendously. The Gods came to pacify her. All she could say brokenly was – Yam died today…Yama died today.

Her sorrow was so intense that Earth suffered – fires began and raged. Slowly, it dawned on the Gods and Goddesses that Yami’s grief was not lessening, for she was stuck in time. It would be “today” forever. The Gods and Goddesses gathered and together created sunset. The calm of the darkness settled in. Yami’s sobs reduced.

When the Sun rose the following morning Yami whispered, “Yama died…yesterday.”

Time passed and her feeling of loss reduced. And Earth – well it survived, for us to always hope for a better tomorrow. And Yami – it is said that she is the River Goddess Yamuna who flowed down to Earth.

Volt egyszer egy király, aki egész életében pártolta a művészeteket, a különféle

vallási és filozófiai irányzatokat, udvara pedig mindig a tudósok gyülekezőhelye

volt. Természetesen maga is szívesen bölcselkedett, ám egyszer olyan kérdéssel

találta szembe magát, amin hiába töprengett egymaga. Tudta egyedül a lelki

béke adhat igazi boldogságot. De vajon hogyan juthatna lelki békéhez? Miképpen

tehetné kiegyensúlyozottá életét? Sokáig töprengett ezen a kérdésen, mígnem

álmot látott, ami sejtette vele a megoldást.

Összehívatta hát országa minden bölcsét, tudósát és papját, s közölte velük

kívánságát:

– Kedves alattvalóim, tudjátok meg, egyetlen vágyam, hogy tökéletes lelki

békéhez jussak. Azt álmodtam, egy mágikus gyűrű tudná megadni nekem a teljes

harmóniát. Szerezzétek meg nekem ezt a gyűrűt, bármi áron is! Olyan legyen,

hogyha bánatomban rápillantok, nyomban felviduljak, ha pedig öröm ér, s úgy

vetem rá tekintetem, megóvjon attól, hogy elveszítsem a fejem! A bölcsek

elkomorultak, s gondolkodóba estek. Sokan a mágikus gyűrű kutatására indultak.

Voltak, akik bűverejű drágakövekkel kirakott ékszereket hoztak, mások

varázshatalmú mesterektől próbáltak tudakozódni, de egyik sem volt megfelelő a

király számára.

Egyszer aztán a legkevesebbre becsült udvari tudós is előállt a saját

megoldásával. Díszes dobozban hozta mesterművét a király színe elé, aki

kibontotta a gyűrűt a selyemből-bársonyból, forgatta egy darabig, majd széles

mosoly ömlött el az arcán, s elégedetten bólintott. Az udvari bölcsek mind

kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, de akárhogy meresztették a szemüket, csak

egy egyszerű, sima rézkarikát láttak a király kezében. A gyűrűbe csupán egy szó

volt belevésve, amit a király fennhangon közzé is tett:

ELMÚLIK

Élt egyszer egy özvegyasszony egyetlen fiával. Nőtt, növekedett a fiú és látta, hogy mindenkinek van apja, csak ő nem nevezhet senkit apjának.
— Miért van az, hogy mindenkinek van apja, csak nekem nincs? — kérdezte anyját.
Az anyja felelte:
— A te apád meghalt.
— Mit jelent az, hogy meghalt? Hogy többé nem tér vissza hozzánk?
— Ő többé nem tér vissza, de mi mind elmegyünk oda, ahol ő van — mondta az anyja. — Senki sem kerülheti el a halált.
Akkor azt mondta a fiú:
— Én senkitől sem kértem az életet, de ha már élek, meg­halni se akarok. Elmegyek, s olyan helyet keresek, ahol nem halnak meg az emberek.
Sokáig kérte őt az anyja, ne induljon el, de a fiú nem hall­gatott rá s ment keresni azt a helyet, ahol nem halnak meg. Bejárta az egész földet, s ahova csak elért, megkérdezte:

— Van itt halál?

— Van! — felelték neki.

Elszomorodott a fiú: nincs olyan hely, ahol meg ne halná­nak. Egyszer csak valamiféle mezőn jár, és látja, hogy ott áll egy szarvas ágas-bogas nagy agancsával. Nagyon megtetszett a fiúnak a szarvas agancsa, meg is kérdezte a szarvast:

— Ismersz-e olyan helyet, ahol nem halnak meg?

— Olyan hely nincsen — mondta a szarvas — de amíg az én agancsom nem nő meg az égig, nem halok meg. Amikor megnő, halálom is eljő. Ha akarsz, maradj velem és amíg én élek, te sem halsz meg.

— Nem — felelte a fiú — ha örökké nem élhetek, ott is meg­halhatok, ahonnan jöttem.

Ment tovább a fiú, bejárt mezőket, völgyeket, elért egy hegy­hez. Látja, egy holló ül a sziklán, tollászkodik és tolla hatal­mas, mély szakadékba hull.
A fiú megkérdezte a hollót:

— Ismersz-e olyan helyet, ahol nem halnak meg?

— Nem — felelt a holló — de látod, én élni fogok, amíg ez a szakadék meg nem telik a tollaimmal. Ha megtelik, akkor meghalok. Maradj velem, és élni fogsz, amíg én élek!
Belenézett a fiú a szakadékba:

— Nem — felelte — ha örökké nem élhetek, meghalni ott is tudok, ahonnan jöttem.

Ment a fiú tovább. Bejárt minden földet, odaért a tenger­hez. Ténfergett a parton. Nem tudta, hová menjen. Elmúlt egy nap, elmúlt kettő, semmit sem látott. Harmadik nap látja ám, valami csillog ott a távolban. Odament közel, hát egy kristálykastélyt látott. Körbejárta a fiú a kastélyt, sehol nem találta az ajtót. Sokáig kereste, végre észrevett egy kis csíkot. Kitalálta, ez lesz az ajtó. Nekiállt teljes erejével, ki is nyitotta. Bement a fiú és látja, ott fekszik egy lány, olyan szép, hogy a nap is megirigyelhette volna, ha meglátja. Egy szempillan­tás alatt megszerették egymást.

Megkérdezte a fiú:

— Gyönyörűségem, el akarom kerülni a halált. Ismersz-e olyan helyet, ahol nem halnak meg?
— Olyan hely nincs — mondta a leány — miért keresel hiába? Maradj velem!
Felelt a fiú:
— Nem téged kerestelek, hanem olyan helyet keresek, ahol nem halok meg. Másképp ottmaradtam volna, ahonnan jöttem.
Azt mondja a leány:

— A föld visszaveszi, ami az övé. Te magad nem akarsz majd halhatatlan lenni. Mondd csak, hány éves vagyok én?

Ránézett a fiú: ifjú keble, arcának friss rózsái olyan gyö­nyörűek voltak, hogy egészen megfeledkezett a halálról.

— Legfeljebb tizenöt éves — felelte.
— Nem! — mondta a lány. — Én a világ teremtésének napján születtem. Engem „Szépség”-nek hívnak és sohasem leszek öreg és sohasem halok meg. Itt maradhatnál velem örökre, de magad nem akarsz majd — a föld visszaveszi, ami az övé.
Esküdözött a fiú, hogy sohasem megy el tőle.
Elkezdtek együtt éldegélni. Az évek mentek, mint egy szem­pillantás. Sok minden megváltozott a földön. Sokan meghal­tak, porrá váltak, sokan születtek, a földnek egészen megvál­tozott a képe. De a fiú nem vette észre, hogy röpül az idő. A lány mind csak olyan gyönyörű volt, és ő is olyan fiatal maradt. El­szállt ezer év. Egyszer csak vágyakozni kezdett haza a fiú. Vágyódott az övéihez. Azt mondta:

— Szeretnék elmenni, meglátogatni anyámat és rokonaimat.

A leány azt felelte:
— Nekik már a csontjuk sincs a földben.

Felelt a fiú:
— Hogyhogy? Alig három-négy napja, hogy itt vagyok, mi történhetett volna velük?

Azt mondta a lány:
— Megmondtam neked, a föld visszaveszi az övét. Jó, menj és akármi történik veled, azért magadat okold.

Adott neki három almát, s azt mondta, hogy akkor egye meg, amikor szomorú lesz.
Elbúcsúzott tőle a fiú és elment. Ment, mendegélt, meglátta a sziklát, amelyiken a holló ült. Odanéz a fiú: az egész szaka­dék tele volt már tollaival és maga a holló is ott fekszik holtan az egész tetején. Könnyes lett a fiú szeme, ment volna már vissza, de nem engedte őt a föld többet. Húzta előre. Megy tovább, látja, ott áll a mezőben a szarvas, a szarva már az égig megnőtt, ő maga azonban meghalt. Tudta már a fiú, hogy sok idő elment azóta, hogy eljött otthonról. Ment tovább. Szü­lőföldjére érkezett, de nem találta sem szüleit, sem ismerőseit.
Kérdezgeti az embereket az anyjáról, de senki még csak nem is hallott róla. Járt egyedül és senki nem ismerte őt. Végre egy öreggel találkozott. Elmesélte neki, kit keres. Azt mondta az öreg:
— Ez az asszony, én hallottam még a dédapámtól, meg a szépapámtól, élt valaha, de hogy lehetne annak a fia most életben?
Elszállt mindenfelé a hír erről a fiúról. Mit nem beszéltek róla! Úgy néztek rá, mint egy csodára.
Ő pedig egyedül csavargott, nagyon szomorúan. Odament arra a helyre, ahol valaha a házuk állt és csak romokat talált, azokat is benőtte már a moha. Eszébe idézte a fiú az anyját, a gyerekkorát, a pajtásait és nagyon szomorú volt. Elhatározta, megeszi az almákat, amiket a kristálykastély úrnője adott neki. Elővette az egyik almát és megette: egyszer csak hosszú ősz szakálla nőtt. Megette a második almát: megroggyantak a térdei, meghajlott a dereka és erőtlenül a földre hullott. Fek­szik, nem mozoghat már se kezével, se lábával. Magához hí­vott egy játszadozó gyereket:
— Gyere ide, fiúcska — vedd ki a zsebemből az almát, add ide!
Kivette a fiú az almát, odaadta neki, ő megkóstolta és abban a szempillantásban meg is halt.
Eltemettette őt a falu.

grúz népmese

Élt a nevenincs királyságban egy kupec. Tizenkét évet élt házas­ságban, mégis csak egy lánya született, Világszép Vaszilisza. Mikor az anyja haldoklott, a kislány még csak nyolcéves volt. Az anyja odahívatta ágyához a lányát, elővett a takaró alól egy bábut, odaadta neki és ezt mondta: „Hallgass rám figyelmesen, Vasziliszuska! Emlékezz mindig rám és figyelj jól az utolsó szavaimra. Hama­rosan meghalok, szülői áldásomként rád hagyom ezt a bábut, mindig tartsd magadnál, senkinek se mutogasd: mikor baj ér, adj neki enni, s kérd a tanácsát. Ahogy jóllakott, megmondja, hogy kerülj ki a baj­ból.” Azután megcsókolta a kislányt és meghalt. A kereskedő meggyászolta a feleségét ahogy illik, aztán azon kezdte törni a fejét, hogyan házasodhatna meg újra. Mivel jó ember volt, nem kellett lepkehálóval keresnie az új menyasszonyt, de a leg­inkább egy özvegyasszony tetszett meg neki. Nem volt épp fiatal, két leánya is volt neki, épp Vasziliszával egykorúak; gondolta: bizonyára tapasztalt háziasszony és jó anya. A kereskedő feleségül vette az öz­vegyet, de nagyot csalatkozott, mert az asszony bizony nem volt jó anyja Vasziliszának. Vaszilisza volt a falu legszebb lánya, a mosto­ha és a lányai irigykedtek szépségére, nehéz munkákkal gyötörték, hogy a sok fáradságtól megaszalódjon, széltől és naptól megfeketedjen, pokollá tették az életét! Vaszilisza mindent zokszó nélkül tűrt, napról napra csak gömbölyödött, szépült, bezzeg a mostoha és a két lány gonoszságuknak kö­szönhetően egyre csak száradt és csúnyult, pedig egész nap egy fű­szálat, annyit sem tettek keresztbe. Hogy történhetett ez? Vasziliszá­nak segítségére volt a bábuja. Nélküle ugyan hogy boldogult volna ennyi munkával! Inkább nem is evett, hogy a bábunak hagyja meg a legjobb falatokat. Este, mikor már mindenki lefeküdt, magára zár­ta a kamra ajtaját, ahol lakott és nekilátott, hogy megetesse a bábut: „Babácska, egyél szépen, hallgasd meg a szenvedésem. Itt élek apám házában, örömömet mégsem lelem, a gonosz mostohám addig nem nyugszik míg el nem kerget. Taníts meg, hogyan éljek, hogyan birkóz­zak meg mindezzel?” Hogy a bábu megvacsorált, tanácsot adott, nyug­tatgatta, csitítgatta, reggelre pedig minden munkát elvégzett. A bábu napközben is mindennel elké­szült: felásta a veteményest, meglocsolta a káposztát, vizet hordott, a kályhát is befűtötte, s Vaszilisza ezalatt pihent a hűsön és virágot szedett. A bábu még azt a gyógyfüvet is megmutatta Vasziliszának, amelyik jó a napégésre. Ilyen szépen éldegélt Vaszilisza a bábucskájával. Eltelt néhány év: Vaszilisza felnőtt és eladósorba került. Minden városi legény kéredzkedett hozzá háztűznézőbe, de a mostoha a két lányával még csak nem is fogadta őket. A mostohát a méreg kerül­gette, s így válaszolt a kérőknek: „Nem engedem a legkisebbiket előbb férjhez!” Kitessékelte a kérőket a házból, s minden mérgét Vasziliszán töltötte ki.

Történt aztán, hogy a kereskedőnek hosszú időre el kellett utaz­nia. A mostoha, míg az ura távol volt, másik házba költözött, a sű­rű, sötét erdő mellé. Ebben az erdőben, a tisztás közepén egy kuny­hó állt, a kunyhóban pedig a vénséges Baba-jaga lakott: senkit nem engedett közel magához, s csemegének emberhúst evett. A költözkö­dés után a kereskedőné mást sem tett, mint ilyen-olyan ürüggyel az erdő­be küldözgette a számára oly gyűlölt Vasziliszát, ám a lány mindig szerencsével tért haza: a babácskája mutatta számára a helyes utat és nem hagyta, hogy Baba-jaga háza tájára tévedjen. Beköszöntött az ősz. A mostoha mindhárom lányra kiosztotta az estéli munkákat: az egyiknek csipkét kellett verni, a másiknak haris­nyát kötni, Vasziliszának pedig fonni. Eloltotta a gyertyákat az egész házban, csak egyet hagyott égni ott, ahol a lányok dolgoztak, ő pedig nyugovóra tért. Munkálkodtak a lányok. A gyertya már a csonkján égett, mire az egyik mostohalány egy csipesszel úgy csinált, mintha meg akarná igazítani a lángot, ehelyett – az anyja szavát követve – ügyetlenséget tettetve eloltotta a gyertyát. „Most mitévők legyünk?” – kérdezték a lányok. „Az egész házban nincs fény, s még nem fejeztük be az esti munkát. El kell sza­ladni tüzért a vén banyához!” „Nekem világítanak a csipkeverőtűim! – mondta az, amelyik a csipkét verte. – Én ugyan nem megyek!” –„Én sem megyek – mondta az, amelyik a harisnyát közötte. – Eridj te a banyához!” – és kilökdösték Vasziliszát a szobából. Vaszilisza elment a kamrájába, megterített a bábujának, megetet­te és így szólt: „Egyél kedves, egyél szépen, hallgasd meg a szenve­désem: tüzért küldenek a Baba-jagához, ő meg majd felfal engem!” A bábu megvacsorázott, s a szemei csillogni kezdtek, mint két csil­lag. „Ne félj semmit Vasziliszuska! – mondta. – Menj, ahová külde­nek, csak engemet mindig tarts magadnál. Semmi baj nem érhet a banyánál, ha szót fogadsz.” Vaszilisza összeszedelődzködött, a bábu­ját a ruhája zsebébe tette, keresztet vetett, nekiindult a sötét, sűrű er­dőnek. Reszketett a félelemtől, de csak ment, ment. Hirtelen egy fehér lovas vágtatott el mellette: fehér volt a ruhája, fehér a lova, fehér a nyerge is. Vir­radni kezdett. Ment tovább. Egy vörös lovas poroszkált el mellette: vörös volt a ruhá­ja, vörös a paripája. Felkelt a Nap. Vaszilisza egy álló nap és egy éjszakán át gyalogolt, csak a követ­kező nap estéjén ért arra a tisztásra, ahol a vénséges Baba-jaga háza állt. A kunyhó kerítését emberkoponyákból rakták, a szemük meg­volt még; kapu helyett emberi lábszárcsontokat, kilincs helyett el­száradt emberi kezeket, zár helyett éles fogakkal teli szájat lát­ni. Vasziliszának a szörnyűségektől a földbe gyökerezett a lába. Hir­telen feltűnt egy fekete lovas. Fekete ruhában, fekete paripán oda­ügetett a banya kapujához, s mintha elnyelte volna a föld, eltűnt. Be­állt az éjszaka. Ám nem sokáig tartott a sötétség: a kerítésre rakott csontfejek szembogarában fény lobbant, és az egész tisztás fénybe borult, mintha csak nappal volna. Vaszilisza remegett a félelemtől, de nem tudván, merre futhatna, nem mozdult. Hamarosan irtózatos zaj támadt az erdő felől, faágak csikorogtak, száraz levelek ropogtak, az erdőből előbukkant Baba-jaga. Famozsárban ült, karókkal hajt­otta magát, vesszőseprű simította el a nyomát. Odaért a kapuhoz, meg­állt, körbeszaglászott: „Fúj! Orosz szagot érzek! Ki van itt?” Vaszilisza odalépett halálra váltan az öregasszonyhoz, földig hajolt előtte és így szólt: „Én vagyok az, anyóka! A mostohám lányai engem küld­tek hozzád tüzért.” – „Jól van – mondta a Baba-jaga –, ismerem őket, itt maradsz hát nálam, ha megdolgozol érte, kapsz lángot, ha pedig nem, megeszlek!” Aztán a kapukhoz fordult és elkiáltotta magát: „Hé, erős rete­szeim, nyíljatok, széles kapuim táruljatok!”A kapu kitárult és a ba­nya süvítve beviharzott, Vaszilisza követte, aztán a hátuk mögött új­ra bezárult a kapu. Belépve a szobába a banya nagyot nyújtózkodva lefeküdt és így szólt Vasziliszához: „Add csak ide, ami a kemencében sül: éhes vagyok.” Vaszilisza világosságot gyújtott, világítottak a kerítésről behozott koponyák szemgödrei, s hordta a kemencéből az ételt a banya elé; tíz jó ember is jóllakott volna belőle. A pincéből kvászt hozott, mézet, sört és bort. Mindent megevett, mindent megivott a vénség. Vasziliszának csak egy kis káposztalevest hagyott, a kenyér végét, meg egy darabka malachúst. Majd lefekvéshez kezdett készülni a Baba-jaga és így szólt: „Mikor holnap elmegyek, gondod legyen rá, hogy az ud­vart felseperd, a viskót kitakarítsd, az ebédet megfőzd, vasald ki az ingeket, majd menj, és a veremből hozz fel egy negyed mérő búzát és válogasd ki az ocsút belőle! De kész legyen minden időre, különben felfallak!” Ahogy befejezte a banya a parancsolgatást, rögtön hor­kolni kezdett, Vaszilisza pedig a bábuja elé tette a maradékokat, sí­rásra fakadt és így szólt: „Egyél kedves, egyél szépen, hallgasd meg a szenvedésem: nehéz feladatot bízott rám a vén banya, és azzal fenye­get, hogy felfal, ha nem teljesítem időben! Segíts rajtam!” A babácskája így felelt: „Ne félj semmit, Világszép Vaszilisza! Vacsorázz meg, imádkozzál és feküdj le, a nappal okosabb az éjszakánál!” Vaszilisza jó korán felébredt, Baba-jaga már talpon volt, kipil­lantott az ablakon, hát látja, hogy a csontfejek szemgödreiben pis­lákolni kezd a fény, közeleg a fehér lovas: hamarosan megvirrad. Baba-jaga kiment az udvarra, füttyentett, mire előtte termett a seprű, a karók és a famozsár. Elvágtatott a ház előtt a vörös lovas, felkelt a Nap. Baba-jaga beleült a mozsárba, kiszáguldott az udvar­ról a fakarókkal hajtva magát, a nyomait gondosan elsöpörve. Vaszi­lisza egyedül maradt, körülnézett a banya házában, rácsodálkozott a nagy bőségre, amit látott. Épp azon törte a fejét, hogy melyik munkához fogjon legelőször, de látja ám, minden el van már végezve. A babácska épp az utolsó ocsúszemeket válogatta a búzából. „Jaj, kis megmentőm! – mondta Vaszilisza a bábujának. – Megóvtál a bajtól!” „Már csak az ebédet kell megfőznöd” – válaszolta a bábu, miközben vissza­mászott Vaszilisza zsebébe. „Isten segedelmével készítsd el az ételt, majd pihenj, ahogy jólesik!” Estére Vaszilisza megterítette az asztalt, és várta a vén banyát. Szürkülni kezdett, eliramodott a kapu előtt a fekete lovas, mire egé­szen besötétedett: csak a koponyák világítottak. A faágak csikorog­ni kezdtek, a száraz levelek ropogni, közeledett Baba-jaga. Vaszi­lisza elébe ment. „Mindennel végeztél?” – kérdezte a banya. „Nézd meg magad, anyóka!” – felelt Vaszilisza. Baba-jaga mindent átné­zett, bosszankodott egy sort, hogy nem talált semmi kivetnivalót, és azt mondta: „No, jól van!” Aztán elkiáltotta magát: „Hűséges szol­gáim, szívbéli barátaim, őröljétek le a gabonámat!” Megjelent három pár kéz, felkapkodták a gabonaszemeket és elvitték, nem is látta Va­szilisza, hova. Baba-jaga degeszre ette magát, lefekvéshez készülő­dött és újra elsorolta a másnapi tennivalókat Vasziliszának: „Végezd el mindazt, amit eddig, csak ráadásként a kasból hozd be a mákot, és szemenként válogasd ki homokból, valaki gonoszságból homokot kevert hozzá!” – mondta a vénség, majd a fal felé fordult és horkolni kezdett, Vaszilisza pedig nekiállt megetetni a bábuját. A bábu miután evett, ugyanazt felelte, mint tegnap: „Imádkozzál Istenhez, feküdj le, aludj, meglásd Vasziliszuska, reggelre minden el lesz végezve!” Reggel Baba-jaga megint elrepült a mozsarában, Vaszilisza meg a bábu minden munkát elvégeztek. A vénasszony megjött, mindent alaposan átvizsgált, aztán így kiáltott: „Hűséges szolgáim, szívbéli barátim, sajtoljátok ki a mákból azt olajat!” Megjelent a három pár kéz, megragadták a mákot és elvitték, Vaszilisza nem is látta, hova. Baba-jaga leült falatozni, s amíg evett, Vaszilisza csendben álldo­gált mellette. „Miért nem beszélgetsz velem?” – kérdezte Baba-ja­ga – „Megnémultál tán?” – „Nem mertem szólni – válaszolta Vaszi­lisza –, de ha megengeded, szeretnék pár dolgot megkérdezni tőled.” – „Kérdezz csak, de tudd, nem minden kérdés vezet jóra: aki kíván­csi, hamar megöregszik!” – „Csak arról kérdeznélek, amit útközben láttam, mikor hozzád tartottam: ellovagolt mellettem egy fehér lovas, fehér lovon, fehér ruhában. Ki ő?” – „Ez az én fényes hajnalom” – válaszolta a Baba-jaga. „Azután egy vörös lovas jött, vörös lovon, tetőtől-talpig vörös ruhában, hát ő kicsoda?” – „Ő az én vörös na­pocskám!” – válaszolta a banya. „És mit jelent a fekete lovas, ame­lyik itt, a kapud előtt vágtatott el mellettem, anyó?” „Ő az én sötét éjszakám, mindannyian hű szolgálóim.” Vasziliszának eszébe jutott a három pár kéz is, de hallgatott. „Miért nem kérdezel még?” – szólt a banya. „Eleget kérdeztem, hisz te magad mondtad, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik.” „Na­gyon helyes, hogy csak arról kérdezősködsz, amit az udvaron kívül láttál, és amit itt bent, arról nem! Nem szívlelem, mikor kipletykálják a dolgaimat, mert aki ilyent tesz, azt megeszem. Most én kérde­zek: hogy sikerül ennyi munkával boldogulnod?” „Édesanyám ál­dása segít nekem!” – válaszolt Vaszilisza. „Hát így állunk! Takarodj innét te megáldott gyermek. Semmi szükség itt az ilyenekre!” Kiráncigálta Vasziliszát a házból, kilökdöste a kapun, lekapott egy vi­lágító szemű csontfejet a kerítésről, feltűzte egy bot végére, odaad­ta és azt mondta: „Itt van a tűz a mostohatestvéreidnek, vigyed, hisz ezért küldtek ide.” Vaszilisza futásnak eredt, kezében a világító koponyával, mely csak hajnalhasadtával kezdett parázslani. Másnap estére ért haza. Ahogy közeledett a kapujukhoz, először el akarta dobni a csontfejet. „Már biztos nincs szükségük otthon a lángra!” – gondolta Vaszilisza. De a csontfej egyszerre suttogni kezdett: „Ne dobj el, vigyél a mostohá­hoz!” Feltekintett a mostoha házára, és mivel egyik ablakban sem pis­lákolt gyertya, úgy döntött, hogy beviszi a koponyát magával. Elő­ször kedvesen fogadták és elmesélték, hogy azóta hogy elment, nem volt a házban se tűz, se fény és hogy saját maguknak nem sikerült tüzet csiholni, ha pedig a szomszédból hoztak tüzet, menten elaludt, ahogy a küszöböt átlépték. „A te tüzed aligha alszik majd el!” – mondta a mostoha. Behozták a koponyát a házba, a lángoló szemek haragosan tekintettek a mos­tohára és lányaira! Szinte égettek! S nem is volt hova bújni e tekin­tet elől; addig üldözte őket, amíg reggelre teljesen szénné nem égtek mindhárman. A koponya egyedül Vasziliszát nem bántotta. Reggel Vaszilisza elásta a csontfejet a földbe, lelakatolta a házat, elment a városba és ott bekéredzkedett egy idegen öregasszonyhoz. Ott éldegélt és várta az apját. Egyszer így szólt az anyókához: „Unatkozom így ölbe tett kézzel, nénike! Menj, hozzál nekem a legfinomabb lenből, nekiállok fonni.” Az öregasszony lent vásárolt, Vaszilisza dologhoz látott, csak úgy forrt a keze alatt a munka: ügyesen dolgozott, olyan sima és vékony lett a lenfonál, mint egy hajszál. Sok fonalat font, eljött az ideje a szövésnek is, de nem találtak se­hol olyan szövőszéket, ami Vasziliszának megfelelt volna, senki nem is vállalta, hogy elkészíti neki. Vaszilisza kérlelni kezdte a bábuját, az meg így szólt: „Hozzál nekem valami ócska vetélőt, egy darab fát, meg jó erős lószőrt, összeeszkábálom neked.” Vaszilisza beszerezte mindazt, amit a babácskája kért és aludni tért, a bábu meg egy éjszaka leforgása alatt kis szövőszéket készített. Tél végére elkészült a vászon is, de olyan vékonyka volt, hogy a tűbe, cérna helyett, ezt lehetett volna fűzni. Tavasszal a vásznat kifehérítették, és Vaszilisza így szólt az anyókához: „Add el, nénike, ezt a vásznat, a pénzt pedig tedd el magadnak!” Az öreg­asszony ránézett az árura és elámult: „Nem, édes lányom! Nem való ez másnak, csak a cáratyuskának! Egyenesen a palotába megyek ve­le!” Elment az anyóka a cári rezidencia kapujához, ott aztán járkálni kezdett fel s alá az ablakok alatt. Meglátta a cár és kérdi: „Mit szeret­nél, öregasszony?” – „Felségednek ritka árut hoztam, olyat, amit raj­tad kívül senki másnak nem szeretnék megmutatni.”– válaszolta az anyó. A cár megparancsolta, hogy engedjék be az asszonyt, és mikor meglátta a vásznat, igencsak meglepődött. „Mit kérsz érte?” – kér­dezte a cár. „Nincs ennek ára. Ajándékba hoztam neked.” Megkö­szönte a cár és hazabocsátotta megannyi ajándékkal az öregasszonyt. Nekiláttak a szabómesterek abból az anyagból inget varrni a cár­nak. Kiszabták, de sehol nem találtak olyan varrónőt, aki utánuk dolgozna. Sokáig keresgéltek, végül aztán hívatta a cár az öregasszonyt, és ezt mondta: „Ha meg tudtad szőni ezt a vásznat, tudjál belőle in­get is varrni.” – „Nem én fontam és szőttem ezt az anyagot, uram – felelte az anyóka –, a fogadott leányom készítette.” – „Hát akkor varrja meg ő maga!” Hazament az öreganyó és mindent elmesélt Vasziliszának. „Tudtam, hogy ez a munka sem várat magára!” – mond­ta Vaszilisza. Bezárkózott a szobájába és munkához látott, megállás nélkül dolgozott, egy tucat inggel el is készült. Az öregasszony elvitte a cárhoz az ingeket, Vaszilisza megmosako­dott, megfésülködött, felöltözött és kiült az ablak alá. Ült ott és vár­ta, mi fog történni. Egyszer csak látta, hogy az öregasszony udvara felé egy cári szolga tart; belépett a szolga a házba és így szólt: „Felséges cárunk sze­retné látni azt a mestert, aki az inget készítette, meg is jutalmazná bőségesen.” Vaszilisza eleget tett a kérésnek és megjelent a cár színe előtt. Amikor a cár meglátta Világszép Vasziliszát, egy szempillantás alatt beleszeretett. „Nem, szépségem, nem válok meg tőled soha, a feleségem leszel” – mondta, s megragadta Vaszilisza fe­hér kezét, maga mellé ültette, és azon nyomban meg is ülték a lako­dalmat. Hamarosan Vaszilisza apja is hazatért, megörült, hogy lá­nya sorsa jó fordulatot vett és ő maga is az udvarhoz került. Vaszili­sza az öreganyót is magához vette, a bábuját pedig élete végéig a zse­bében hordozta.

orosz mese

Forrás: Világszép Vaszilisza – Orosz tündérmesék rajzolta: L. Bilibin

Egy gyerek ment át az úton. Az úton feküdt egy kő. A gyerek felemelte és feldobta a levegőbe, az pedig leesett a bambuszcserje mellé. Amikor a gyerek elment mellette, megfogta a bambuszt, meghajlította és hagyta visszacsapódni. A bambusz felsóhajtott. A gyerek továbbment.
“Ki vagy te?”, kérdezte a bambuszcserje a kőtől. “Az égből jöttél?”
“Én a kő vagyok”, felelte a másik, “és nem az égből jövök, hanem a földről. A gyermek dobott fel a levegőbe.”
A bambusz tovább kérdezte: “Vannak gyerekeid?”
A kő így válaszolt: “Nincs szükségem gyerekekre, mert nem kell meghalnom. Ez bosszantja az embereket. Jobb lenne, ha olyan lenne az életük, mint az enyém.”
A bambusz elgondolkodott, majd megrázta a fejét. “Az nem jó. Az emberi életnek olyannak kellene lennie, mint az én életem.”
“Neked meg kell halnod?”, kérdezte a kő.
A bambusz bólintott. Ide-oda lengett. Feltámadt a szél, csapkodta a bambuszcserjét. A bambusz lelapult. “Igen, nekem meg kell halnom.”
“Én örökké élek”, jelentette ki büszkén a kő. “Nem törődöm a széllel és az időjárással, a hőséggel és a hideggel. Nem ártanak nekem. Nem is érzékelem őket. Nem érzek fájdalmat, és semmi miatt nem aggódom. Nem adok semmit, és nem kapok semmit. Én én vagyok. Ilyennek kellene lennie az emberi életnek is!”
Egy nagy arapapagáj repült arra, és ráült a bambuszra, amely meghajlott a nagy súly alatt. Az esőcseppek apró kis gyöngyökként fedték le a madár kék tollazatát.
A bambusz felsóhajtott. “Érzem az esőt és a szelet. Érzem a hőséget és a hideget. Meghajlok, de azután újra fel is egyenesedem. Gyökereimmel erőt szívok fel a földből. Kicsi vagyok, és növekszem. Gyenge vagyok, és megerősödöm. Egy nap eljönnek az emberek, és levágnak. Vagy elszáradok.”
“Akkor meghalsz”, szögezte le a kő.
“Igen, akkor meghalok. De mielőtt meghalok, gyerekeim születnek. Ők tovább élnek. Nekik is lesznek gyerekeik, akik tovább szaporodnak. Ez így folytatódik. A gyermekeimben élek tovább. Szerintem jobb, ha az emberek élete az enyémhez hasonlít.”
A kő nem értette. Mereven ragaszkodott a véleményéhez, de nem tudott mit mondani. Ekkor visszajött a gyerek. A papagáj felreppent. A gyerek beledobta a követ a patakba. Majd levágta a bambuszt, és botot csinált belőle.
Az ember élete olyan, mint a bambuszé.

brazil mese

Forrás: Boldizsár Ildikó 

Mesék életről, halálról, újjászületésről.

Magvető Kiadó. 2015