A víz, aki nem árad, nem apad
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisded, aki tíz órakor született, de már tizenegykor meg is halt. Nem volt ideje megfürdeni a szent keresztség vizében.
Vitték az angyalok az Úr elébe, forgatták a lelkét mindenfelől, de bűnt nem találtak benne. Bűnt nem találtak benne, de érdemet se, hogy a mennyek országába jusson.
Megszólalt az Úristen:
– Szegény kis lélek! Tíz órakor megszületett, tizenegykor meg is halt, nem tisztult meg a keresztség vizében. Én nem dobhatom el, de föl sem vehetem. Menjen hát, járja a világot. Keressen olyan vizet, amelyik nem árad, nem apad. Ha talál, fürdessék meg benne az angyalok, hogy ő is az országomba juthasson.
Elindult a lelkecske. Mindig kereste azt a vizet, aki nem apad, nem árad. Nem találta meg, hiába fáradozott: vagy apadt, vagy áradt valamennyi.
Egyszer egy sűrű erdőbe jutott, rászállott egy fa ágára. Ott kesergett magában:
– Tíz órakor születtem, tizenegykor meghaltam, két esztendeig kocsikerék-vágásban voltam, három esztendeig erdőben bujdokoltam, mégse mehetek be a mennyeknek országába.
A fa alatt éppen három haramia üldögélt: fegyver a kezükben, bűnök sokasága szívükben. Meghallotta a legöregebb betyár a lélek panaszát: tíz órakor megszülettem, tizenegykor meghaltam, mégse mehetek be a mennyeknek országába.
– Jaj, Istenem, hát akkor mi lesz mivelünk? – gondolta.
Az öreg betyárnak keserűségében hullani kezdett a könnye. A lelkecske a fáról észrevette a csillogását. Odaszállott az öreg szemére, egy falevélre csorgatta a könnyeit. Meg sem állt, míg a Mennyei Bíróhoz nem jutott vele:
– Itt van a víz: nem árad, nem is apad.
– Ez az – mondta neki a Bíró. – Ezt kerested mindenütt. A Tiszán, a harmaton, télen, havon, még a keréknyomban is. Most megtaláltad.
Az angyalok a lelkecskét megfürdették az öreg haramia könnyeiben, azután bevitték a mennyeknek országába.
Elmondta: Juhász Istvánné Gera Anna 1954-ben Bálint Sándor néprajzkutatónak Sándorfalván.