Gyermekeink veszteségei

    1.  Bevezetés

Kezdjük talán azzal a triviálisnak tűnő megállapítással, hogy a gyerekek is tudnak szenvedni. Bár a felnőttek sokszor úgy gondolják – főleg halálesettel kapcsolatban –, ,,kicsi még, úgysem érti’’, azt kell mondanunk, hogy talán valóban, kicsit másképp érti, mégis, a gyermek is átélheti-átéli a veszteség fájdalmát, lehet ez hozzátartozó elvesztése, szülők válása, iskolaváltás, vagy valamilyen kedvenc tárgy elvesztése. Hány szülő számol be arról, hogy gyermeke nem tudott megnyugodni, mert kedvenc állatkáját, játéktárgyát valahol valamilyen vendégségben felejtették! A szülők ilyenkor gyakran visszamennek a tárgyért, hogy gyermekük újra mosolyogjon. Vannak esetek, amikor a szeretett tárgy/személy/helyzet nem visszahozható többet. A Stresszleltár (Remsberg és Saunders 2000. 62-63.) adatai szerint a két vezető, legsúlyosabb traumát okozó veszteségélmény mind felnőttek, mind gyerekek esetében a közel álló hozzátartozó elvesztése és a válás, ezért ezzel a kettővel foglalkozunk részletesebben. Bár a különböző veszteségtípusok feldolgozásának szakaszai hasonlóak, nem szabad elfelejteni, hogy a feldolgozás minősége, a reakciók intenzitása a belső átélés mélységének függvényében változik. Ezért gyerekek esetében is mindenfajta veszteséget (nemcsak a felnőtt szerint ,,igazi’’-t) komolyan kell venni.

Mivel a veszteséghez való kognitív és érzelmi viszony is fejlődési szakaszokon halad át, és a különböző fejlődési fázisokban a veszteségre adott reakciók mintázata más és más, érdemes ezen szempontokat életkoronként áttekinteni. 

     2. A csecsemőkor veszteség-élményei

Bowlby foglalkozott először és rendszerezetten a csecsemők veszteségreakcióival.. 15-30 hónapos csecsemőket figyelt meg akik állami gondozásba kerültek, és így vesztették el anyjukat.. Az intézménybe kerülés kezdeti szakaszában a tiltakozás, volt a legfeltűnőbb reakció..

Játék közben, ha az anya eltávolodik már 3 hónapos kortól sírással, fintorokkal panaszhangokkal reagál a csecsemő. A játéktárgy elvesztésére kb. a 6 hónap után reagálnak a gyerekek. Ehhez a manipuláció fejlődése szükséges (biztos fogás, ügyes kezek-ujjak), mert a tárgyakkal való cselekvésben a számára fontos személyhez fűződő érzelmi viszonyt is megéli a csecsemő. Játékokon keresztül tapasztalhatja meg a veszteség azon rész-élményét, amikor valami már nincs jelen, ám a hozzá való kötődés még igen élő. Ezek a játékok, pl. a kukucs – játék, eldobni valamit és visszahúzni egy madzaggal, stb. az eltűnést-megtalálást szimbolizálják. Amíg  az én élménye, az idő fogalma, ok-okozat elkülönítése  ki nem alakul addig a szakirodalom szerint nem beszélhetünk gyászról, inkább csak a szeparációs félelem élménye létezik. Ebben az időszakban még hozzá tud szokni a megfelelő helyetteshez, ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy egyáltalán nem érinti a veszteség. A hiányt mindenképpen megéli (ha ideig-óráig is), csak „az azonnali gyászreakcióval nem kell számolni” (Polcz 1995.152).

Hat hónapos kor körül minden tartósabb különválás hospitalizálódással (Spitz, ld. Mérei-Binet 1993 és Varga 1993) járhat. Ennek tünetei: tiltakozás, lázadás, harag, kétségbeesés, visszahúzódás, apátia, monoton sírás, kialakult magatartásformák regressziója (színvonalának visszaesése). A reakciók hasonlóak felnőttkorban is (Kübler-Ross 1988), amikor veszteség ér bennünket, a különbség az, hogy nekünk már van valamiféle megküzdési stratégiánk, és a kifejezési mód is bővülhet.

3. Kisgyerekkor

Bowlby foglalkozott először és rendszerezetten a  kisgyermekek veszteségreakcióival.. 15-30 hónapos cscsemőket figyelt meg akik állami gondozásba kerültek. Az intézménybe kerülés kezdeti szakaszában a tiltakozás, volt a legfeltünőbb reakció. Ezt követte a kétségbeesés szakasza, ahol a nagyon gyakori sírás, a nyugtalansg,és a reménytelenség volt megfigyelhető.Majd az elkülönés időszaka következettahol már képes volt elfogadni az új gondozót, és már képes volt rá is mososlyogni. Ezen szakasz  egyes esetekben felcserélődhetnek a gyászfolyama során, de legtöbbször ebben a sorrendben alaklnak.

Ebben az időszakban (1-3 éves kor között) a kisgyerek már elkülönülten éli meg magát az anyától, kialakul az éntudata. 2 éves kor környékén az egyik legfontosabb törekvés az autonómia elérése (Erikson 1991) úgy, hogy közben az elsődleges gondozó (anya) mindig biztonságos hátteret nyújt. A veszteség ebben az életkorban tehát érinti az autonómiatörekvéseket és a biztonságos háttér elvesztését is jelenti, amire a gyermek hullámzó érzelemmegnyilvánulásokkal, egyszerre jelenlevő ambivalens érzelmekkel, viselkedéses megnyilvánulásokkal, pl. ,,nem tud elszakadni a gondozótól, ugyanakkor nem tud az arcába nézni’’ (Polcz 1993 153.), gyors, hirtelen hangulatváltozásokkal reagál. A kicsi gyermekek számára a tárgyvesztést a szeparáció jelenti. Mivel az elválást átéli, fontos tudnunk, hogy azzal segíthetünk a legtöbbet, ha a tárgyi környezet lehetőleg azonos, stabil, kiszámítható marad. Fontos a napirend, az életritmus állandósága. Az anyát helyettesítő személynek nagy türelemre van szüksége, hogy ne a viselkedés megváltoztatásával próbáljon segítséget nyújtani, hanem hagyja kifutni a jelentkező tüneteket, ezáltal egyensúlyba jutni, felkészülve az új elfogadására.

Ezzel állíthatjuk kicsit vissza a gyermek megrendült biztonságérzetét.

4. Óvodáskor

4.1.Gyász

Ahhoz, hogy megértsük az óvodáskor veszteséggel kapcsolatos jellegzetességeit, fontos ismernünk a gyerekek halálról alkotott felfogását, halálhoz való viszonyulását is. A halál fogalma Gessel (1940 lásd Hódi 1974, Fodor-Szlovencsák 2000) szerint kb. 4 éves korban jelenik meg. Hatéves kortól a gyermekek féltik a hozzátartozóikat. A nyolcadik-kilencedik életévben terjed ki minden élőlényre, és önmagukra is a halál lehetősége. Lonetto (1980 lásd Ranschburg 1973) felosztása alapján ötéves korig a halál egyenlő a más helyre költözéssel, így még csak szeparációs szorongást vált ki. Ranschburg szerint is az óvodások is egyfajta utazásként fogják fel a halált ahonnan vissza lehet térni. Nagy Mária Ilona,  vizsgálatai során arra a következtetésre jut, hogy ebben az életkorban a gyermekek halálképére az animista felfogás a jellemző. Ez azt jelenti, hogy a halált valamilyen alakkal ruházza fel, valódi, létező ,,szellemalakként’’ gondol rá.

Wallon (lásd Mérei 1993) az ultrajelenségek között tárgyalja a gyermek és a halál viszonyát. Így a növekedés az élet, a halál pedig egyfajta ,,más’’ állapot. Akik meghalnak azok másfajta emberek. Így nem feltétlen visszafordíthatatlan, nem áll szemben az élettel. 

Furmann megfigyeléseit Vikár:(Fuhrman lásd Vikár 1984) szomorúság, vágyakozással teli visszaemlékezés (kis adagokban) majd az identifikáció a halottal (tulajdonságok, tárgyak átvétele), később az érzelmi hőfok csökkenése, megbékélés (ha az emlékekkel már eltelt)

Az életkori sajátosságoknak megfelelően az élmények feldolgozása főként játékban, fantáziatevékenység által történik. Az élményfeldolgozás, az új élmények beépítése az érzelmi feszültségek feldolgozása történik a játékban. A játékok témája típusosan is megjelenhet és feszültséglevetzeővé válik (kivégzés, temetés). A játék, a mese, az utánzás a fantázia színhelye. A gyermemki fantáziára igen jelelemző un.”megsemmisítő fantázia” (“ne legyen többé kistestvérem”) látszólagos beteljesülése önvádat, bűntudatot okozhat (Vikár 1984). Ezen veszteségek feldolgozását segíthetik a gyermekkel folytatott beszélgetések, együttes játékok, melyenek során képet kaphatunk az őket legjobban foglalkoztató nyomsztó kérdésekről, és ezekről történő beszélgetésekkel segithetünk azokat feldolgozni.

4.2. Válás

A szülők válásának lélektani hatása a gyermekre, hogy azt éli át, hogy minden eddig biztonságot jelentő kapcsolat megszűnhet (Bognár-Telkes 1986.96.), az óvodáskorú gyermek ezért fokozottan igényli a megmaradt szülővel való kapcsolatot, nehezen viseli a megszokott napi ,,elválásokat’’ (óvodába menés, szülő munkába indulása stb.). A válás ebben az életkorban még inkább reverzibilisnek tűnik, hiszen a másik szülő nem meghalt, él valahol, jó esetben a gyermek még láthatja is, elvileg tehát lehetséges a visszarendeződés. A gyermek álmaiban, fantáziájában megjelenik az újraegyesítés igénye. Sőt megjelenhet a bűntudat is, ami szintén amegsemisitési fantáziákra vezethető vissza. Nem érti a két szülő közti ellenségességet (ha van), nem érti a másik szülő kilépését a közös életből, s fantáziában ezt a halállal kapcsolhatja össze.Ezért fontos hogy a válás után aszülők biztosítsák szerettükről gyermekeiket. “Mi szülők, már nem tudunnk egymással tovább élni, de téged ugyanúgy szeretünk, értted ugyanúgy kölcsönösen felelősek vagyunk mint régen”.(Ranschburg 1998 172)

 

5. Iskoláskor

Az iskolába kerüléssel a gyermekben kialakul a szabálykövetés és a decentrálás (mások nézőpontjainak figyelembe vétele) képessége, ami a teljesítmény igényének és a kompetencia érzésének lesz az alapja. Ez azonban csak a biztonság alapvető légkörében működhet így. Minden veszteség ezt a biztonságot rengeti meg alapjaiban. Éppen ezért ezekben a funkciókban jelentkezhet visszaesés (teljesítményromlás, koncentrációs zavar, dadogás, vegetatív tünetek stb.).A fejlődő értelmi képességei lehetővé teszik a gyermeknek, hogy az időfogalma egyre pontosabb legyen, vágyait késleltetni tudja, működését egyre jobban legyen  képes a realitáshoz igazítani.

5-9 éves kor között a halálhoz való viszony a perszonifikáció (a halált konkrét, emberszerű alaknak képzeli, pl. csontváz, a Kaszás stb.) terminussal írható le (Nagy 1936/1997), s körülbelül 9 éves korra alakul ki a gyermekben a reális halálkép, amikor a halál már nem reverzibilis folyamatként jelenik meg a gyermek tudatában. A gyászreakció mellett konkrét félelmek is jelentkeznek, pl. félelem a betegségtől (mint a halál okától), féltik a szüleiket. A gyászmunka során megjelenhet a halálvágy is (,,oda akarok menni, ahol a papa/mama van’’). 

Hogyan segithetünk gyermekeinknek a gyász feldolgozásában? 1 Első fontos lépés a veszteség tudomásul vétele. Ezért fontos a temetés az elbúcsúzás. Ennek részleteire föl kell készíteni a gyermeket Már egy temetői séta, gesztenyeszedés is jelentheti az ismerkedést, mellyel felkészülhet a későbbi temetésen való részvételre. Fontos, hogy ne maradjon ki a gyermek, mert szintén szeparációt, kirekesztettséget él meg hanem vehet részt a család fontos eseményén. 2 A halandóság tényének elfogadása, és ennek kikerülhetetlenségével való megbékélés fontos mind gyermek, mind a felnőttek számára. Valahogyan mindenki meg fog halni. Az élet körforgásának, organikusságának magyarázataival való ismerkedés akár a természetből lesett példákkal (lehullott levelek-föld-virág) segítik a fantáziával való átdolgozást, a megértést. A temetés után pedig a haláleset körüli események részleteinek visszaidézése, hogy erről lehet beszélni, segít a tudatosításban, és az érzelmi feldolgozásban. A betegség=halál, témát is érinteni kell, megnyugtatni a gyermeket, hogy nem minden betegség halálos, igy a szinte minden betegségnél jelentkező halálfélelem csökkenjen. 3 A majdnem mindig megjelenő bűntudattal, önváddal is foglalkoznunk kell. A szeretet a törődés ekkor különösen fontos.

Amikor egy család kért segítséget abban, hogy a súlyos beteg édesanya közeledő halálra segítsem felkészíteni a kisiskolás gyermekeket, szintén ezen szempontok vezettek. Először az ismerkedés közös játékok után beszélgetni kezdtünk arról, hogy milyen módon reagálnak az emberek, a gyerekek a stresszre. Összegyűjtöttük az ismert reakciókat (düh, félelem agresszió) és azt is, hogy milyen módon lehet ezeket levezetni (sport, séta, játék) Ezzel mintegy segítettem megérteni saját viselkedésüket, reakcióikat, és mintákat is ajánlottam, a felgyülemlett feszültségeik levezetésére. A továbbiakban közelitettem a halál kérdésköréhez. Beszéltünk arról, hogy mit gondolnak az emberek, a vallásosak és nem vallásosak a halálról és az az utáni “életről”, és hogy ők maguk hogyan is gondolkodnak erről. Majd beszélgettünk édesanyjukról, akit már rég nem láttak a kórházi tartózkodás alatt (rossz egészségi állapota miatt már egy ideje nem látogatták a gyerekek). Felidéztük tulajdonságait, egy-egy közös emléket. A hosszú betegség nehézségeit. Beszéltünk arról, hogy vannak olyan betegségek amelyeket még nem tudunk gyógyítani, és amelyekbe belehalnak az emberek, és édesanyjuk állapotáról, és halálának lehetőségéről. Beszéltünk arról is, hogy mi a temetés, hogy fontos elbúcsúzni attól aki messzi útra megy..

Ezek után bevontam beszélgetéseink sorába az édesapát is, aki úgy érezte képtelen gyermekeivel erről beszélni. A közös beszélgetésünk során a gyermekek beszámoltak eddigi témáinkról, és az édesapa megdöbbenéssel tapasztalta, hogy gyermekei (I és III osztályosak) milyen éretten beszélnek a halál témájáról  és milyen sok információval rendelkeznek. Majd ezután édesapjuk ötleteként, közösen biciklivel meglátogatták a temetőt, megnézték a sírhelyet ahol édesanyjukat fogják temetni. Így felkészülve részt vettek a temetésen, ahol elsirathatták édesanyjukat, akitől igy el is búcsúzhattak.

Válás esetén az intenzív, meghatározott tárgyra (családot elhagyó szülő) irányuló harag érzése jelenhet meg, s a szégyen, hogy tönkrement a család. Nehézséget okozhat a gyermek számára, hogy melyik szülő pártjára álljon a szülők között esetlegesen dúló harcban (lojalitásproblémák – Bognár-Telkes 1986. 99.). A gyermek sokszor veszi magára azt a feladatot, hogy újra megpróbálja összehozni a szülőket, nagyon nehéz elfogadnia a válás tényét, véglegességét. Ez a tevékenység gyakran fő ,,életfeladattá’’ válik, ahelyett, hogy életkorának megfelelő tevékenységet végezne a gyermek (Spangenberg 1998). Kortárs-kapcsolatait sokszor elhanyagolja, s ha nem figyelünk oda, feladatának végeztével (akár belátja, hogy nem jár sikerrel , akár nem ) egyedül maradhat, ami később megnehezítheti a valódi kapocsolatok kialakítását. Ezért nagyon fontos, hogy a szülők a gyermek felé is tisztán kommunikálják, hogy továbbra is mindketten szülei maradtak a gyermeknek (Satir 1996, Freeman 1994), s ne  vonják bele a köztük zajló folyamatba, azaz ne legyen játékszere a szülők esetleges játszmáinak (Berne 1984). 

A kisiskolás korban nagyon fontos a nemi szerepviselkedés, (nemhez igazodás) folyamatának kiteljesedése. A kisfiúk normális esetben az apával való együttlét során sajátítják el a férfias viselkedésmintákat, cselekvéseket. Ezért ha az apa hiányzik, fontos, hogy legyen a gyermek környezetében olyan férfi, aki a gyermek számára követendő modellt nyújthat. Ha ez nem így történik, sokszor előfordul, hogy a gyermek átveszi az apa szerepét, és ez az elvárás (az anya tudattalan elvárása is) túl korán túl nagy pszichológiai terhelést jelent. Lányok esetében az apa hiánya a belsővé váló párkapcsolati mintában, és később a saját párkapcsolatokban okozhat problémákat. Ennek nyomán például kialakulhatnak olyan hiedelmek, mint ,,minden kapcsolat megszakad’’, ,,a férfiak csalók, hazugok, nem tartják ígéreteiket’’, továbbá a túlzott szeretetvágy intenzív partnerkeresést, korai ám nem kielégítő szexuális kapcsolatokat, gyakori partnerváltást eredményezhet. Az anya elvesztése mindkét nemnél az alapbiztonság, szeretet elvesztését jelenti, megszakad az elsődleges szeretetkapcsolat, megrendül a bizalom az életben. 

A 6-9 éves gyermekek a megfelelő szókincs hiányában még igen hiányosan képesek kifejezni az érzéseiket. Míg a 9-12 évesek ugyan már ki tudnák fejezni a bánatukat, de mégis segítségre, vezetésre szorulnak ebben is. Nagyon fontos, hogy az iskolások gyászfolyamatát mind a pedagógusok mind a szülök, segítsék. Ehhez azonban fontos ismerni az iskoláskorú gyermekek reakcióit: az eddig megszokott szokásaik megváltozhatnak, túlzottan beszédessé, az osztály bohócává válhatnak, vagy éppen visszahúzódóvá, antiszociálissá, nyugtalanokká válnak, megjelenhet agresszió, düh, szorongás, depresszió, vagy krónikus megbetegedés is.

Gyakran előfordul, hogy elhanyagolják a házi feladatot, nehezen tudnak összpontosítani a tevékenységeikre, a környezet ingereire csak korlátozottan képesek odafigyelni, ami egyben veszélyforrást is jelent. Esetleg vakmerő cselekedetekbe fognak, extrém sportokba kezdenek.

Klicker (2000) azzal a problémával foglalkozik, hogy mit lehet tenni akkor, amikor az iskolából, az osztályból veszítenek el a gyermekek valakit. Szerinte nagyon lényeges lenne, hogy az iskola, mint egységes rendszer próbáljon meg szembenézni a felmerülő nehézségekkel. Azt javasolja, hogy az iskola hozzon létre egy olyan team-et, akik felelősek a teendőkért, a külvilággal (sajtó) és a szülőkkel való kapcsolattartásért, az osztályok informálásáért. Különösen fontos, hogy a szülőkkel egy bizonyos személy vegye fel, és a továbbiakban is tartsa a kapcsolatot. Keressék fel a gyászoló szülőket, nyújtsanak segítséget a temetés szervezésében, és együtt vegyen részt az iskola, az iskolatársak is a temetésen. Kiemeli, hogy az iskola egész személyzete rendelkezzen a megfelelő információval, hiszen bárkihez fordulhatnak a gyerekek. Mindemellett felsorolja azokat az ismérveket, melyek nyomán felismerhetjük a különösen érintett gyerekeket. 

A tanár feladatai közé sorolja a következőket: a haláleset körülményeiről a lehető legtöbb információt átadni a tanulóknak, segíteni kell abban, hogy ki tudják fejezni az érzéseiket. Érdemes beszélni arról is, hogy a gyász érzése normális és ennek különböző formái lehetnek, és melyek ezek. Meg kell engedni, hogy kinyilvánítsák gyászukat, vagy akár azt is, hogy ne gyászoljanak, ha nem érzik szükségét. A kérdésekre őszintén próbáljon válaszolni. 

 

6. Serdülőkor

A serdülőkor legfontosabb feladata Erikson szerint (Erikson 1991) az “önálló” identitástudat kialakítása, a legfontosabb kérdés ebben az életkorban a ,,Ki vagyok én?’’, amire a serdülő választ keres. (szülei gyermekeként élte meg önmagát). Ennek érdekében el kell szakadnia a családi normarendszertől, viszonyrendszertől, újat kell kialakítania, azaz az éndefinícióhoz már nem elég a ,,szüleim gyermeke vagyok’’ alapállás, hanem ennek át kell adnia a helyét az önállóságnak. Az egyik szülő elvesztése, ebben az elszakadásban, az új identitás kialakításában jelent nehézséget. Egy élő szülőtől is nehéz elszakadni, de egy halott szülővel a gyász kapcsán egy új kapcsolatot kell kialakítani. Ez a kettős feladat, általában is nagyon megterhelő, a serdülő számára viszont még kritikusabb. Ez az az időszak, amikor szembesül szülei hibáival, ekkor veszti el illúzióját a tökéletes szülőket illetően. Az illúzióvesztés a serdülőkor alap-veszteség-élménye, és ebben az egyébként is bizonytalan állapotban egy tárgyvesztés a normatív krízist elmélyíti, megoldását nehezíti. Az ellentétes váltakozó érzelmek, düh harag, szeretet, kötődés, szomorúság, megnehezítik, mind a serdülést, mind a gyász feldolgozást. Nagy türelemre van szüksége a serdülők környezetének, és intenzív támaszt kell nyújtani az érzelmi viharokkal rendelkező serdülőknek.

Az egyénre jellemző válságmegoldó repertoár (pl. regresszió, behelyettesítő cselekvés, szublimáció, kreativitás), az énfejlődés során alakul ki, életünk korai időszakában (két-három éves korban) és válik meghatározóvá a későbbi krízishelyzetek során is. A serdülőkor lehetőséget kínál a korrekcióra, a repertoár bővítésére. A pubertáskor lezajlása után ez a sajátosan az egyénre jellemző megküzdési stratégia újra megszilárdul. Az újabb krízisek újabb lehetőségeket teremtenek a változásra. A krízisek általában a tárgyvesztés folyamatához hasonlóan mennek végbe. (sokk – tudatosítás –felépülés) (Averill 1968) A krízisek feldolgozásának mind pozitív mind negatív megnyilvánulásiról összefoglalóan Bakó Tihamér ír könyvében (1996),  ahol beszámol, több olyan esetéről is ahol a krízist egy közeli hozzátartozó halála okozta. A traumafeldolgozást gátolhatja, ha az élmény nem kap helyet az élettörténet folytonosságában. Ekkor idegen testként ékelődik a lélekbe. A velejáró indulatok és érzelmek hozzáférhetetlenné válnak vagy önálló életre kelnek, a személyiségbe nem integrálódnak.

A kamaszok nem különböznek már lényegesen a felnőttektől, ami a halállal kapcsolatos felfogásukat, fogalmukat illeti. Természetesen a kamaszkor önmagában is nehéz időszak, és ha ehhez még egyik szülő elvesztése is járul, akkor ez az esetek többségében már túl sok ahhoz, hogy el tudják viselni. A krízis szinte elkerülhetetlen. Meg kell őket hallgatni, és meg kell engedni, hogy érzéseiket, legyen az bűntudat, düh vagy egyszerűen szomorúság, szabadon fejezhessék ki (Kübler Ross 1988).

7. Összefoglalás (Miről nem beszéltünk?)

Áttekintettük a gyermekek veszteségekhez való életkoronkénti viszonyát. Láttuk, hogy a veszteségre adott reakciók mintázata hasonló elrendezést követ, mélysége és intenzitása azonban életkoronként változik. A legfontosabb dolog, hogy soha ne hazudjunk a gyermeknek, őszintén, hitelesen beszéljünk, akár a saját kétségeinkről, bánatunkról is. Könnyebb neki is, ha látja, hogy nekünk is fáj, ami történt, és így osztozhatunk a fájdalomban is. Ha valótlant mondunk, azzal nem megóvjuk őt, mint ahogy valójában szeretnénk, hanem tovább növeljük a feszültséget, a lappangó titok később úgyis kiderül. Érdemes szem elõtt tartanunk, hogy a gyermekek mindig többet tudnak, sejtenek, fognak fel a körülöttük zajló események érzelmi jelentésébõl, jelentõségébõl, mint amennyit mi gondolunk róluk. Nem mindenáron kell megóvni a gyermeket a fájdalomtól, a veszteség valóban fájdalmat okoz, letagadása, nehezíti és meghosszabítja a gyász nehéz krízisét. Az érzelmek átélése, és kifejezése jelenti a gyászélmény feldolgozását.

Felhasznált irodalom