Egyszer volt, hol nem volt, magam sem tudom, hogy merre volt, de valahol mégis volt, volt
egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak három nevendék fia. De olyan szegény volt ez
az özvegyasszony, mint a templom egere, még annál is szegényebb. Mondta hát a legidősebb
fiának: – Eredj, édes fiam, keress szolgálatot, talán megsegít az Isten, s jobbra fordul a sorunk!
Elindult a legény, s amint ment, útjában találkozott egy öregemberrel. Megszólítja az öreg: –
Hová, merre, fiam? – Én bizony, bátyámuram, szolgálatot keresek, ha valaki felfogadna. – No,
akkor az Isten vezérelt erre – mondá az öregember -, mert én éppen szolgát keresek. Van
nekem egy sereg möndölecském, ha azt becsületesen megőrzenéd, bizony nem bánnád meg.
Abban a helyben kezet csapnak, hazamennek, s az öregember mindjárt kezére adta a
möndölecskéket. De erősen lelkére kötötte a legénynek, hogy ha a rétre kiérnek, egyet se
terelgesse erre-arra a nyájat, hanem csak hagyja szépen eregélni elébb-elébb, majd aztán
estefelé magától is szépen hazafordul. Kihajtja a legény a möndölecskéket, azok szép
csendesen mendegélnek elébb-elébb a réten, a legény is utánuk. Hanem egyszerre csak egy
sebes folyóvízhez értek, s a möndölecskék, mit gondoltak, mit nem, keresztülúsztattak azon.
Ment volna a legény is, de félt, hogy a sebes víz elragadja. Hát csak mind a víz partján járkált,
onnét tartotta szemmel a möndölecskéket. Mikor aztán esteledett, alkonyodott, a
möndölecskék szépen megfordultak, a folyóvízen visszaúsztattak, csöndösen hazaeregéltek, s
a legény is hazament utánuk. Kérdi otthon az öregember: – No, édes fiam, hol s merre jártál?
Sorolja a fiú, és azt is, hogy ő bizony nem mert a folyóvízen átmenni. – Hátha bizony nem
mertél általmenni, fiam, akkor nem is való vagy te pásztornak. Menj isten hírével, próbálj
egyebütt szerencsét! Hazamegy a legény nagy búsan, s mondják otthon az öccsei: – No,
bátyám, te hamar hazajövél, mit szolgáltál? – Azt én meg nem mondom, eredjetek ti is, majd
megtudjátok. Jól van, elmegy a középső legény, s az is éppen az öregemberhez szegődik be.
De az is kivilágos világra úgy járt, mint a bátyja. Kopp – semmivel kellett, hogy hazamenjen.
Mondja otthon az öccse: – Te is hamar hazakerültél, bátyám. Ugyan bizony mit szolgáltál? –
Eredj – mondja a legény nagy gorombán -, majd megtudod te is! Elmegy a legkisebb legény,
találkozik az úton az öregemberrel. Mindjárt az első szóra bészegődik hozzá. Azzal
hazamennek, s az öregember kezére adja a möndölecskéket. Kihajtja a rétre a legény a nyájat,
megy, mendegél utána, s hát amint ahhoz a sebes folyóvízhez érnek a möndölecskék, mit
gondolnak, mit nem, keresztülúsztatnak. Gondolja a legény: egy életem, egy halálom, megyek
utánuk. Azzal nekivágott a víznek. De míg a túlsó partjára ért, gúnyát, húst s mindent úgy
lesorvasztott róla a víz, hogy csak a bőre s a csontja maradt a szegény legénynek. Megijedt a
legény szörnyen. – Hej, Istenem, Istenem! Mi lesz most velem! De abban a szempillantásban
megfordultak a möndölecskék, ráfújtak a legényre, s – halljatok csudát! – gúnya, hús s minden
visszatakarodott rá, s hétszer különb legény lett, mint volt annak előtte. Azzal a möndölecskék
továbberegéltek, s hát egyszer egy olyan rétre értek, ahol övig érő fű volt. De a marhák mégis
olyan soványak voltak ott, hogy a bordájukat meg lehetett számlálni, s összetrottyant a lábuk
a nagy gyengeségtől. Csudálkozott ezen a legény erősen, de még inkább elcsudálkozott, mikor
egy olyan rétre értek, ahol a füvet a nap mind kiperzselte, a marhák mégis olyan kövérek
voltak, hogy alig tudtak állani a nagy kövérségtől. Továbbmennek, s egy kerítéshez érnek.
Ennek a kerítésnek két oldalán két nagy juhászkutya ugatott egymásra, hogy már a hab is
szakadott a szájukból, de akárhogy erősködtek, egymást megmarni nem tudták. A
möndölecskék csak mentek szép csendesen elébb-elébb. A legény meg sem állhatott, ment
utánok. S egyszerre csak egy tóhoz érnek, amelynek a partján egy asszony folyton-folyvást
meregetett egy kanállal a vízből. De csak nem tudja kimerni, s vége nem szakad keserves
munkájának. Mentek tovább. Most egy folyóvízhez értek, amelynek olyan szép tiszta volt a
vize, hogy olyat még a legény életében nem látott. Gondolta, hogy iszik egyet ebből a vízből,
de aztán még jobban meggondolta: hátha a forrása még tisztább, majd abból iszik. El is érnek
a víz forrásához, s hát uramteremtőm mit lát? – egy döglött kutya volt a forrásban, annak a
szájából bugyogott ki az a szép tiszta víz. Bezzeg hogy megundorodott szörnyen, s nem ivott
a vízből. Aközben a möndölecskék csak eregéltek elébb szép csendesen. Egyszerre egy
csudaszép kertbe értek, de olyan szépbe, amilyet még emberi szem nem látott. Szebbnél szebb
virágok nyíltak, nyiladoztak ebben a kertben, de a möndölecskék egyet is le nem haraptak,
csak mind a füvet eddegélték, békét hagytak a virágoknak. Fáradt volt a legény. Gondolja:
leül egy kicsit. De alighogy leül egy szép fának az árnyékában, arra röppen egy hófehér
galamb, s mind ott repdes előtte. Volt a legénynél egy rozsdás karabély, megcélozza a
galambot, rálő. De csak éppen súrolta, mert a galamb továbbröpült, s csak egy tolla esett le a
földre. "Jól van – mondta magában a legény -, csak szállj istennek a hírével. Valóképpen nem
is akartam a halálodat!" Azzal fölvette a tollat, s a kalapjába tűzte. Ebben a szempillantásban
a möndölecskék megfordultak. Azon az úton, amerre jöttek, hazaeregéltek, s jó estére
hazaértek. Kérdi otthon az öregember: – No, édes fiam, hol s merre jártál a möndölecskékkel?
Elémondja a legény, hogy hol s merre járt elejitől végig. Meghallgatja az öreg, aztán ő veszi
fel a szót, s mondá a legénynek: – Derék legény vagy, fiam! Hát most hallgass ide! Elmondom
tenéked, hogy mit jelentenek azok, amiket te láttál. Az a szép rét, ahová először értél a
möndölecskékkel, jelenti a te ifjúságodat. Az a sebes folyó víz, amelyiken általmentél, s
gúnyát, húst s mindent lesorvasztott rólad, az a bűnmosó életvize: lemosta ez rólad minden
bűnödet. Mikor a möndölecskék rád fújtak, s te még szebb s erősebb lettél, mint voltál annak
előtte, ez azt jelenti, hogy a hit általjárta az egész lelkedet, s te egészen újra születtél. Azok a
möndölecskék, akik reád fújtak, azok az angyalok, és kegyes, jó tanítók. Azok a sovány
marhák, amelyek még a kövér fűben is soványok maradtak, a fösvény gazdag embereket
jelentik, akik a nagy gazdagságban is sajnálják az ételt maguktól. Ezeket az Isten azzal
bünteti, hogy a másvilágon is nagy bőséggel vannak, ételük-italuk van elegendő, s mégis
mindig éheznek-szomjaznak. Azok a kövér marhák, melyek a kopasz pusztaságon is
megkövéredtek, jelentik azokat az embereket, akik abból a kicsiből, amijök van, jó szívvel
adnak a szegénynek. Magukat e világi életben nem sanyargatták éhséggel, szomjúsággal, s
ezért a másvilágon is nem szenvednek sem éhséget, sem szomjúságot. Kevésből is jóllaknak.
Azok a kutyák, melyek a kerítésen keresztül folytonosan ugatják egymást, azokat az
embereket jelentik, akik e földi életben folyton perlekednek. Isten azzal bünteti meg őket,
hogy perlekednek folyton-folyvást a másvilágon is. Az az asszony, aki egy tóból halászott
valamit egy kalánnal, s sehogy sem tudta kimerni, azt jelenti, hogy aki tejet tölt a vízbe, s úgy
adja el másnak, a másvilágon mindig egy tóban áll, s mindig ki akarja merni a vízből a tejet,
de nem tudja. Az a szép tiszta víz, melyből inni akartál, az a szép beszédeket jelenti, az a
döglött kutya pedig, amelynek a szájából kibugyog ez a szép tiszta víz, azokat az embereket
jelenti, akik másokat kegyes, szent életre oktatnak, de maguk a hirdetett igéket meg nem
tartják. Az a szép kert pedig, ahol legutoljára voltál, az a mennyország, édes fiam. Idejutnak
azok, akik ezen a világon bűn nélkül élnek. Azt kérdi most a legény: – Hát, lelkem,
bátyámuram, ez a fehér galambtoll jelent-e valamit? – Jelent, fiam, ez is – mondá az
öregember. – Az a fehér galamb én magam voltam, fiam. Kísértelek mindenütt téged
látatlanul. Így kíséri a jó Isten az embereket. Hadd lássa, hogy ki cselekszik jót, ki cselekszik
rosszat. Nézz csak ide, fiam! Úgy-e, hibádzik a kicsi ujjam? – Biz' ezt ellövék, lelkem,
bátyámuram. – Add csak, fiam, ide ezt a tollat! Od'adja a legény a tollat. Az öregember a kicsi
ujja helyére teszi, reá fuvint, s abban a szempillantásban kinőtt a kicsi ujja. Még két napot szolgált a legény. Azzal kitelt az esztendő, mert akkor az esztendő három napból állott, s
mondja az öregember: – Na, édes fiam, az esztendőd kitellék. Azt kérdem én tőled, mit akarsz
inkább? Azt-e, hogy a mennyországba juss, vagy hogy annyi aranyat adjak neked, amennyit
elbírsz. Felelte a legény: – Én a mennyországot választom, édes bátyámuram. – Derék legény
vagy! – mondá az öregember. – Ezért a szavadért megérdemelsz egy zsák aranyat. Mindjárt
teletöltött egy zsákot arannyal. Vállára vetette a legénynek, s azzal Istennek ajánlotta: járjon
szerencsével! Hazament a legény nagy örömmel. De bezzeg vége lett a nagy szegénységnek.
Olyan hatökrös gazda lett belőle, hogy nem volt párja hat puszta határban. Kezit-lábát
összerakhatta az édesanyja is. Sóra, fára nem volt gondja, de még egyébre sem. Nagygazdák
lettek a bátyjaiból is. Meg is házasodtak mind a hárman, s még ma is élnek, ha meg nem
haltak.
magyar mese
Benedek Elek Magyar mese- és mondavilág 1. kötet